Kezdjünk el írni lépésről lépésre EHHEZ ERŐS TIPPEK bővebben:
Tippek a kezdéshez, mit forgass meg magadban, hogy nekikezdj érdemben az írásnak?
Képzeld el a nyitójelenetet!
Ez sokkal nehezebb, mint hiszed, ezért hoztam pár tippet és tanácsot hozzá.
Ne prológusozz feleslegesen, mert az két kezdésnek minősül, vagyis kétszer kell meggyőznöd egy lektort, hogy nem játszásiból vagy ott, be tudod húzni a sztoriba és nem mellesleg nekem személy szerint a prológus konkrétan az amatőrség érzetét kelti. Ha úgy kezdődne egy kézirat, hogy prológus, két mondat után megeshet, hogy letenném, ennél tovább nem is olvasnám. Miért?
Mert eddig egyetlen olyan történetet sem olvastam, amin a prológus segített volna bármit is, sőt, inkább csak rontott rajta, és eléggé le is járatták a kezdők. Ezt úgy követték el, hogy kiemelték a csúcsjelenetet prológusnak, miközben ekkor még nem tudjuk, hogy ki kicsoda, drukkolni sem tudunk senkinek. Lépj át a profik táborába és csinálj valami elegánsabbat és kifejezőbbet! Sokkal szebbek a rövid és árulkodó, ígérgető, szimbolikus idézetek a regény elején valakitől, aki jól illik majd ide, lehet nagy név, egy versrészlet, bárkitől, csak hivatkozd le, jó érzés lesz oda tenni egy Gárdonyit, vagy József Attilát, neked is nagyobb magabiztosságot ad és pszichésen is felemel, még saját magadat is komolyabban veszed. Akkor is, ha a kiadóba beküldés előtt inkább kitörlöd majd onnan.
Persze, ha ragaszkodsz a prológusodhoz, hát csináld, de tudd, mivel jár, és mit kockáztatsz, és majd azt is, hogyan lehet abból jót írni. Igazából két mondat, ütős horoggal indító jóval nagyobb hatást ér el a kezdéskor, mint egy ködös jelenet, amiben még nem is ismerjük a szereplőket, és ezért nem is tudunk aggódni értük akármekkora bajban vannak éppen.
A történetet egyszer is nagyon nehéz elkezdeni, nemhogy kétszer.
Mi a döntésalap? Ami mindig. Hozzátesz a történethez, ha beszúrsz egy prológust, vagy csak a szemedet szúrja, hogy neked nincs? A történet érdekében dönts, ne írói kényszerérzetből.
Képzeld el az első képet, mozdulatot, mintha most kezdene peregni a film, fogd meg a fonalát a történetnek és kezdd el fonni, szőni és építeni. Játssz a kihívással és önmagaddal, próbáld meg megérezni, hogy ez a regény milyen akar lenni önmagától, mely ponton szeretne elkezdeni mesélni magáról bővebben. Ehhez kellenek majd az ösztöneid, de bízz magadban!
Az első lépés az lesz, hogy felépítsd a konfliktust, amit kiterveltél, de a megfelelő ponton, az utolsó pillanatban kezdd el a történetet, amikor elég későn lépsz be, hogy jól felvezethesd. Ez az elég későn azt jelenti, hogy nem kell a szereplőid élettörténetével kezdened, ha az nem szükséges és viszonylag egyszerűen is ábrázolható a sorsuk. Ha az előtörténetük bonyolultabb és összefügg a nagy konfliktussal, akkor bátran megírhatod a gyerekkorukat. A kezdés pontját valójában az határozza meg, hol és mikor jelenik meg a nagy konfliktus először, vagy mi az, aminek a következménye lesz. Ezen felül ne felejtsd el, lehet számodra izgalmas valami, de nem biztos, hogy az olvasónak is az lesz. Törekedj arra, hogy izgalmasan írj!
Ha túlzottan megtervezed a történetet, elmaradhat belőle a kreatív spontaneitásod, és görcsössé válhatsz, de ha neked biztonságérzetet nyújt, akkor írj rövid jelenetvázlatokat. Ha így teszel, arra figyelj, hogy nehogy aztán ezek kössenek gúzsba és túlzottan ragaszkodj hozzájuk. Ne fogd vissza a kreatív erődidet. Nem kell. Tudd pontosan mit akarsz, de a részleteken egyfolytában, következetesen csavarhatsz és változtathatsz, a korábban lefektetett alapokon már nem. Azt is tudd, hogy amit leírsz, annak szolgálnia kell a történetet. Tehát a jeleneted bármilyen lehet, az összes cselekményt egyetlen irányba kell vinned a premissza mentén, a csúcspont felé és nagyon jól ráérsz ezeket kidolgozni, van helyed, nem kell kapkodni. A kreativitásra is bőven jut helyed. Ez biztonságérzetet fog adni, majd meglátod, főleg az utolsó harmadban fogod élvezni az előnyeit a következetes cselekményszövésnek. Úgyhogy lehetsz kreatív, de a logikai vetüléseket mindig kövesd és figyeld előre és hátra is, mit okoz a cselekményben.
Hogyan összpontosíts a megírásban? A legszűkebb fókuszban a karakterek legyenek.
A mai leckénk anyaga, hogyan lehetséges, hogy a világ, a karakter és a konfliktus zárt körként alkalmazható a megírásban, és ez hogy néz ki, mi kell, hogy ezekkel tudj dolgozni?
Na, akkor ezt mondom egyszerűbben is: eleven karakterek létrehozásáról lesz szó most, egy kicsit körüljárjuk, de nem a szokásos módon. Nem azt nézzük meg, Ilike mit mond, ha megbotlik az utcán és pont egy lovag kapja el. Elsőként megnézzük az összeszövődést, hogy mivel dolgozunk a karakternél a dramaturgiában, utána azt, hogyan alkalmazd ezeket az összefüggéseket a karakterek beszédénél a legegyszerűbben.
Sok mindennel tudsz utólag dolgozni, a javításkor tehetsz a történetbe még leírásokat, érzelmi vagy egyéb érzékszervit, pontosíthatsz gesztusokat, cselekményritmust, információkat. Amit azonban nagyon nehéz lenne utólag javítani, azok a rossz párbeszédek. A párbeszéd ugyanis meghatározója a cselekménynek és ezen keresztül mutatod a karaktert. A történeted pedig a karaktereiden keresztül bomlik ki. A párbeszédre fókuszálás segíti a dramatizálást, a jelenetek kitalálását és ez neked nagyon kellene a cselekményvezetéshez, igaz? Nos, az alábbiakat ezért mondom el, hogy ebben segítsek.
Ezt a leckét azért írtam meg, mert ez a rész a gyenge pont, ahol komoly gondok szoktak lenni a megíráskor. Igen, elegendő a karakter, a világ és a konfliktus, de ezt ki kellene bontani, és bár fókuszálsz a cselekményre és az érzelmekre a megírásban, azonnal elakadsz az első párbeszédnél. Így praktikus okokból most erről lesz szó, hogy segítsem a munkádat. A párbeszédek elképzelése ugyanis segít a jelenetet is kitalálni és vezetni a cselekményt, támaszkodhatsz rá, generálja a dramatizálást és életszerűbbé teszi a helyzeteket meg a szereplőket.
A párbeszéd a karaktermutatás eszköze, összetett, kontextusfüggő és képlékeny valami. De ne hagyd ki az első jelenetből sem, tanulj meg dolgozni vele és közben megismered a karaktereidet! Ez valójában egy önfejlesztési fókusz, amit azért adok a kezedbe, hogy ezzel dolgozva megtanulj írni.
Az előző leckében beszéltünk a párbeszédek alapszerkezetéről, hogy leválaszthatatlan a beszéd és a szereplő hozzá rendelt tette a logikai kapcsolatról, amiben élő érzelmek jelennek meg és megelevenednek tőle a karakterek, gondolok itt a másodlagos narrációra, amit csak mi nevezünk így. Később még beszélünk a párbeszédekről külön is, technikai elemként, most a beilleszkedés, ha egészen pontos akarok lenni, a karakter elevensége, elhelyezkedése a történetben, és annak mutatása a téma, hogy meg tudd őket ragadni már az elején, amikor létrehozod őket. Ez nem a karakter magában és nem is a párbeszéd magában, hanem ahogyan illeszkedik a történetbe. Ugyanis ez is logikus, koherens és első pillanattól kezdve kell neked.
Mire fókuszálj a konfliktus és a karakter kapcsolatában?
A világ lesz az első, ami meghatározza a karaktert és a konfliktust. Ám a konfliktus mozgatja a karaktert és a világot is. Valamint ezek együttesen hatnak a karakterre, ez egy zárt háromtagú erős kapocs, amivel ha tisztában vagy, könnyebben tudod használni. A karakter soha nem áll önmagában, a világ és konfliktus teremtő erejében él és mozog, viszi a hátán őket és eközben ebben cselekszik, ez lesz a közege. De nézzük meg a kapcsolódási pontokat:
Tehát eddig ott tartunk, hogy tudjuk a zsánert, amiből következik a világ, a világból következik egy rakás karakter és az alapkonfliktus, de ezen a ponton a karakterből is következik a konfliktus is, tehát oda-vissza hatnak egymásra, ahogy eddig beszéltünk is róla:
odafelé: bonyodalomból indulunk ki tervezéskor itt nem a karakter a hangsúlyos és nem a figura, hanem maga a konfliktus az ötlet, amiből kiindulunk.
Példákkal:
Egy feltörekvő személy, aki megölte egy fiú családját el akar tiporni mindent (antagonista –rosszfiú, de valójában ellenkarakter, mert nem szükséges mindig rossznak lennie). A fiú felcseperedik és visszavág (protagonista – a hősünk). A konfliktusra fókuszáltunk, belőle indulunk ki, de ehhez kell két szembenálló karakter és egy ehhez méltó világ.
Ez a Harry Potter fő konfliktusa. De bizony sok más történeté is.
Az ötlet itt maga a konfliktus, amihez kitalálódnak a karakterek részleteiben. A Harry Potter karaktereket a világ növesztette ki magából és nem az alapkonfliktus. Ugyanakkor a konkretizált konfliktusban két varázsló áll szemben egymással, és a világ kiterjeszkedett a konfliktusra, két mágus ellentétére redukálódva.
visszafelé: karakterekből kiindulva itt őket ütköztetjük egy bonyodalomban, vagyis karakterünk van előbb ötletben és kell neki egy valamilyen konfliktus, hogy abban megmutathassuk milyen ez a karakter és milyen világban akarunk dolgozni.
Van hőskarakter, aki lehet egy vadász, és van egy gonosz mágus, aki megölte a főhősünk családját. Az a fontos, hogy ha a karaktered az ötleted, akkor egy hozzá illő, számára megfelelő kihívást jelentő konfliktust kell kitalálnod neki, de tényleg neki, személyessé téve a konfliktust. Tehát ilyenkor a meglévő karakterekből, akik ötletként jelentek meg benned, felépíthetsz egy remek konfliktust. Mert nem mindig a konfliktus lesz az ötleted mögött, lehet, hogy egy karakterből kell kinövesztened az egész történetet és ezt illeszted a világba, ami kihat rájuk.
Ha egy világ az első ötleted, abból növeszthetsz karaktert és konfliktust egyaránt, de ne feledd, ez a három szoros elem meghatározza egymást a logika és a világod kreatív szabályai mentén.
megoldásunk:
A fiú legyőzi majd a gonoszt. Ez a megoldásunk célja, a premissza, hogy a jó mindig győzedelmeskedik, de ez kevés lesz, ez ugyanis még nem maga a megoldás. A megoldás picit részletesebben néz ki és egy konkrét megoldási tervet tartalmaz a történetben. A megoldás mindig a konfliktusra reflektál és a karakterek tetteiben realizálódik majd a világod szabályainak keretében. Ezért függ össze ez a három: a konfliktus, a karakter és a világ.
Tedd személyes üggyé a konfliktust a szembenálló karakterek számára, hogy összekösd őket, és ne csússzon el a dramaturgia. Ha Harry nem lett volna összekötve Voldemorttal, akkor bármelyik mágus legyőzhette volna a sötét varázslót. A világos dramaturgia a karakterek személyes konfliktusán alapszik és ez jelöli ki a fókuszt és a főszereplőket a megírásban is. Az ő történetük meséld, ne másét. Akiről pluszban mesélsz, nekik legyen közük később a fő megoldásokhoz és aktívan vegyenek rész a főszereplő segítésében vagy akadályoztatásában, másként nem kellenek bele.
A vadász profi íjász, a mágust úgy öli meg majd a végén, hogy ezt a készségét használja, de rajta kívül más nem lenne rá képes, hogy használja a bűvös íjat. Ezt az íjat nevelőapja adta neki és egyetlen a világon. Mágusunk megúszhatta volna a halált, ha a fiú családját egykoron mégis életben hagyja, mert akkor nem került volna hozzá ez az íj a nevelőapától, amivel a fiú képes legyőzni a világot leigázni akaró mágust. Itt ezen ponton, ahogy a fiú győzni fog, azt kell éreznünk, hogy a világ ezzel a győzelemmel billen vissza a rendes egyensúlyába. Vagyis a konfliktus egy világkibillenés a rendes kerékvágásból, a megoldásnak pedig a visszabillenést kell létrehoznia. Ez a tökéletes dramaturgia azonban mindig magában hordozza azt, hogy minden világ más lesz a visszabillenés után, ha nyugodtabbá válik is.
Tehát a konfliktus személyes, és kijelöli az ellenfeleket.
Ezen felül a világ kibillen az egyensúlyából és csak a konfliktus megoldása után tér vissza az egyensúlyába. Ez a két szempont komoly támaszték a tervezéshez.
A megoldás visszahathat a múltra és leírhat egy zárt kört, azt sejtetve, hogy régi események következményében vagyunk.
Hol lenne érdemes elkezdeni ezt a történetet? Sokféle megoldás lehetséges, de mutatok egy módszert: Bár nagy a kísértés, de nem ott kezdjük, ahol először gondolnánk. Nem mutatjuk meg a fiú családjának elvesztését, mert ezt a jelenetet tartalékoljuk ínségesebb időkre, és beágyazzuk majd a feszültségnövelésbe egy flashback (visszaemlékezés) segítségével valamikor a megütközés előtt, így ez lehet egy horog forrása is. Ezt a jelenetet a kezdők prológusban megírnák első kezdésnek, elsütve egy remek, potenciális jelenetet egy nem megfelelő helyen.
Mutassuk azt elsőre, hogy a nevelőapa gyermeksírást hall, megtalálja a kisbabát egy halott asszony kezében, az erdőben, de közelednek a mágus katonái, biztosan őt keresik. A gyerek sír, mindjárt meghallják, biztos jönnek és megölik akkor, hát nem akar ő ebbe belekeveredni, hátat fordítana, de mégis visszalép a gyermekhez. A gyerek elhallgat és rámosolyog a férfira, akinek így megesik rajta a szíve. Ez a halott asszony a gyerek édesanyja, ki belehalt az éjjel szerzett sérüléseibe reggelre ennek a fának a tövében. A férfi felkarolja a gyereket, elvesz valami emléket a nőtől –lehet varázstárgy is, amit a mágusunk keres, ez fogja mozgatni az antagonistánkat (drámai szükséglet)-, de mivel személyesnek, értékesnek tűnik, a férfi elveszi és elviszi magával haza a gyermeket. A mágus katonái hiába kutakodnak, idővel feladják a tárgy keresését, elmúlik a veszély és a család nyugodtan élhet. Ám, tudjuk, hogy csak egy ideig, ott lóg a levegőben az ígéret.
Mit tettünk eddig? Megígértük és személyessé tettük a konfliktust, bevezettük a szereplőt.
Innentől pedig lassan mutathatjuk, hogyan cseperedik fel a fiú és milyen ember lesz és a többi és a többi és a többi… Remek mellékkarakter lehet egy majdnem egyidős testvér is. De innen aztán bárhogy formálódhat, miközben csak egy irányba mehet a történet, az egész a bűvös íj, a fiú valamiféle varázstárgya az anyjától, és a fiú karaktere körül forog majd, míg le nem győzi a mágust.
Ennek a történetnek megvannak a szükségletei, varázstárgy, emberi viszonyok, mellékszereplők, motivációk, és még csak az első jelenetet vezettük be, ami viszont előre vetíti a nagy konfliktust!
Véletlenül se tegyünk a gyermek fejére villám alakú sebhelyet. J
A fő karakter a nagy konfliktushoz kapcsolódik, mi több, majdhogynem ő maga a konfliktus, gyakorolhat hatást a világra, hiszen megmentheti (fiú) vagy elpusztíthatja (mágus), a világ is hat ugyanígy a karakterre, mert bűvös tárgyakkal kell boldogulnia, és nem csak karddal meg pajzzsal, mint egy szimpla csatában. A mágia a harcban is megjelenik egy fantasynál, de már a konfliktusban is benne kell lennie a mágikus elemeknek. És itt jön vissza a világ a korlátokkal és feltételekkel, hogy a mágiának ára van, a világnak egyensúlya és rendje.
A fiú és a mágus ellenpólusai egymásnak. A tárgyak és fantasy elemek minden apró részlete a világ egy fontos eleme és része a szabályrendszernek, ahogyan működik, de még a létezésüknek is következménye van. A fiú és a mágus a felépített világ szabályai szerint benne élnek, és ennek megfelelően is küzdenek, haladnak, ennek megfelelően gondolkodnak és a világnak megfelelően tűzik ki már céljaikat is a kezdet kezdetén, de még enni is azt esznek, amit ez a világ ad nekik. Tudnod kell a szabályait és korlátait. Ha nem teszel bele korlátokat, szétcsúszik, és túlzásokba eshetsz nem csak te, de a karaktered is.
Például a fiú lehet, hogy nem tudja legyőzni a mágust, mert annak hatalma korlátlan nem szabtál neki határt, hogy elég gonosz legyen. Nem a féktelen hatalomtól lesz gonosz, hanem emberi tulajdonságoktól. Fordított helyzetnél komolytalanná válna a tét, ha a fiú kerülne erőfölénybe, ez a steril pozitív főhős, esete, aki legyőzhetetlen, bár ellenfele nincs neki, de akkor mitől hős? Ha kisujjból nyomja őket szkanderben is és unja ám magát, csak ül magában és főhősként pózol, mint egy páva, akkor halálosan unalmas lesz. A hős a küzdelmeitől és a tetteitől, nem pedig a képességeitől hős. A képességei eszközök, amiknek ára van. A hősnek küzdelem kell, és minél nagyobb a tét, az ellenfél, minél nehezebb a küzdelem, annál nagyobb hős lesz. Ergo te teszed őt hőssé.
Tehát a világegyensúly és a korlátok, akadályok kellenek a küzdelmekhez és a konfliktus izgalmas kibontásához is. Az sem jó, ha nyitva maradnak az ötletek és zavarossá teszik a világot, túlzsúfolttá a sok titokzatos nemteljesntudommirevaló, de amúgy nagyon bűvös tárgyakkal vagy változó szabályokkal. Ha az égen két nap süt, akkor az égen mindvégig két nap süssön a történetben, legyen oka és magyarázata, de ok nélkül ne tegyél bele semmit, mert felesleges lehet. Ha nincs szerepe a két napnak, valamilyen komoly működésbeli ráhatása a világra, akkor nem kell bele két nap. Ok nélkül ne csavargassunk témákat, félrevezető lehet, leköti a figyelmedet, miközben nincs jelentősége, van, ami állandó világelemnek megteszi, de csak hangsúly nélkül, következetesen, különben kuszálunk a világban és összezagyváljuk az írói ígéretet, vagyis a tartalmat.
Különben is, azok a jó fantasy világok, aminek a mélyén vannak a fantasy jellegek, de ezek következetesen a felszínre is törnek, nem felszínes hívságok vagy díszek, és természetes mindenkinek, aki benne él. A szereplők ismerik és természetesnek látják ezt a működő világot. A varázstárgyaidat jegyzeteld, és mindig tudd, hogyan lehet elpusztítani őket – bármikor kellhet ez az infó.
Tudd, milyen szabályai vannak a mágiának, és hogy mi a tét a történetben? Élet-halál egyensúly kell a világba, és ha ezt tudod, még ötleteket is adhat pár későbbi csavarhoz is.
Miért mondom el így?
Mert csak ennek tudatában tudsz jó karaktert felépíteni apránként és logikusan.
Kell a világ, a karakter egyedi jellege, pozíciója a történetben, kell a személyes konfliktus, amivel egybekapcsolódnak, mélyen beleszőve a főszereplő és ellenfelének karakterébe.
Ezt csak azért érdemes tudnod, mert így lesz használható karaktered és nem téved el a történetben. Egy íjász fiú varázsíjával furán mutat egy tudományos alapokon nyugvó sci-fiben, nem? De. Így illeszkedik egy karakter a sztoriba, ha kiemeled, máshol elveszíti a súlyát.
A karakter egyik kezében a világot viszi, a másikban a konfliktust, ezektől szinte szárnyra kel és mindvégig benne él mindkettőben. Ezért neked is benne kell élned, ha jó karaktert akarsz ábrázolni. Ugyanakkor kellő következetességgel bármit megtehetsz, egy mágus íjászt is elvihetsz az űrbe, de akkor meg kell változtatnod a világot és más zsánerbe kerülsz.
Karaktert nem tudsz építeni azzal, hogy na, akkor: Itt egy fiú, ilyen a szeme és képem is van róla, így nézne ki, ekkor született, izmos, szép fogai vannak, és nézd, ezt a színészt választanám a filmemhez, ha már író lettem… (Ez csak komolytalan játszadozás, nem karakterépítés.)
Azt hiszem, ez az a pont, ahol remélhetőleg kellően megértetted a karakterépítés mágiáját. Tudnod kell magadban, hogy a karaktered valójában egy speciális világ-karakter-konfliktus kombó folyamatos, de változó egésze, így is kell használnod, így kell belegondolnod majd a helyébe, hogy működjön majd, ebből jönnek a motivációi, útjai, amiken ő majd végig akar menni, ez lesz az ő drámai szükséglete, és amikor manipulálnod kell, nem árt tudnod a kereteket, hogy majd meg tudd győzni őt. A karakter nem egy üres báb tehát, hanem egy cselekvésre motivált, bonyolult ember célokkal, érzelmekkel, hibákkal, sebezhetőséggel, fejlődéssel. Így nézz rá és így ábrázold!
Hogyan befolyásolja egy karakter történeti pozíciója a párbeszédet?
A karakterünk nem fog reflektálni a nagy konfliktusra, mert arról szól a történetünk, hogy végigmegy majd a konfliktus szabta úton. Ergo az íjászfiú nem arról fog álmodozni, vagy beszélni egy másik karakterrel, hogy meg akar küzdeni egy nagy mágussal, mert még nem is tud róla, mi vár rá. Csak arról fog beszélni, ami a szituációban közvetlenül érinti, és amit tud, éppúgy reagál, mint egy hétköznapi ember, a történéseknek megfelelően – ebben kell következetesség és logika. Az érzelmei vezetik. Megjegyzi, hogy finom a vacsora és megöleli az anyját, mielőtt vadászni indul. Bármit megtehet, de úgy tegye, ahogy egy ember tenné és ne úgy, mint egy pózőr hős, aki belebámul a kamerába és pajkosan emelgeti a szemöldökét. Ne a hőst lásd benne, mert még nem az, neked kell azzá tenned a történetben mégpedig írói eszközökkel és meséléssel.
A karakterünk tele van potenciálokkal, vannak nagy álmai (egy nap híres akar lenni, vagy sok gyereket szeretne, ez bármi lehet) és vannak rövid távú tervei (megkapálni a kertet, felszántani a parcellát, vagy nyerni egy falubeli ünnepségen, az íjászversenyen).
A történet elején ezek mentén érdemes a nyugalmi állapotban bemutatni hétköznapiként a karakterünket és az életét, ez lesz az egyensúly, ahová visszatérhetünk majd a történet végén. Ez lesz az alapállapot, és mutatjuk őt ebben, amitől elevenen tud beszélni, megmutatja, hogy a hősünk honnan indul. Néha a potenciáljaival ő maga sincs tisztában. Mint ahogy Anasztázia el akar indulni a versenyen egy teljesen más megfontolásból, mint a többi lány, és egyedül Karniosz mondja ki, hogy hű, még császárnő is lehet belőle. Vagy ott van Frodó, aki elsőre a Megyében jelenik meg előttünk, és a történetben mindvégig megy a drámai szükséglete útján. A végén hazatér. Ez a vonal a karakterekben mindig megvan. Ezek az emberi interakciók és motivációk beágyazva a történésekbe, alapjai a cselekményszövésnek. Ezek azok, amik engedik láttatni, honnan jön a főszereplőnk, milyen ember és hogy vele fognak megesni azok a dolgok − teljes természetességgel és szükségszerűen −, amikről majd a történetünk mesél. Olykor ő maga sem gondol bele, hogy rövid távú céljának lehet hosszú távú következménye és azt sem tudja, hogy egyáltalán képes-e a győzelemre, de azt igen, hogy mindent megtesz majd érte. A történet elején Frodó nem tudja, hogy ő fogja elvinni a gyűrűt Mordorba, de Tolkien tudta.
A párbeszéd és a szereplők interakciói a cselekményszövés szerves részei.
Ami a karaktert közelebb hozza, az lehet például a természetes humor, némi esendőség (nem sikerül neki valami), vagy valami olyan tett, amivel a közjót szolgálja.
Az egyik fantasy filmsorozat (Seeker) úgy indul, hogy a fiú főhős nagyon dolgozik az erdőben. Elsőre azt hiszed, valami favágó, két képpel később látszik, hogy hidat épített egy patakra, hogy az emberek járhassanak rajta. Máris szimpatikus, pedig még egy szót se szólt. Ehhez képest jönnek a falubeliek és beszólogatnak neki (konfliktus), ahelyett, hogy megköszönnék a munkáját, ő meg csak megmosolyogja, és nem hőbörög, megy a dolgára, de tudja, hogy tett valamit az emberekért. A főhős tehát egy jellem.
A párbeszédben ezek az emberi interakcióra épített jelenetek lazák, természetesek, egyszerűek, de árulkodók és céljuk van. Egyfelől a lineáris cselekvést szolgálják, másfelől megmutatják a szereplők pozícióit a történetben. A mellékkarakterek bekapcsolódásánál, vagy bármikor a beszédben tudatosan használjuk ki a karakterek sajátos jellegét és azt, ahogyan a céljukkal vannak elfoglalva, és ezeket érzelmileg is megélik. Tehát a párbeszéddel elsősorban mutatunk a karakterekről valamit, a beszédük informatív a szövegben és elsősorban róluk ad több információt még akkor is, ha csak hümmögnek egyet. A tettek és a beszéd pedig nemcsak információ a cselekvésre nézve, hanem információ a karakterek jellemére nézve is.
A mellékkarakterek is fontosak, hasonló elvek mentén – rövid és hosszú távú terveik vannak, haladnak valamerre, de belebotlottak a hősünkbe és egy darabon elkísérik (Samu). Az ő szerepük is fontos, emberi közeget adnak a hősünknek és szövődhetnek köztük a történetet mélyítő barátságok is, alapot adva néhol drámai fordulatoknak is, de lehet akármilyen kapcsolatuk, az mozgatja a történetet. Ezen felül van kivel beszélni. A főhősnek kell beszélnie. Ha egyedül megy, nincs kihez szólnia.
Ha a hős belebotlik egy lányba és szerelmes lesz (vagy fordítva), beleszőhetjük a romantikus szálakat, de azzal tisztában kell lennünk, hogy a konfliktusunkra miként hat. Ha a két szerelmest nem akadályozza a mágus (pontosabban nem erről szól a történetünk, hogy ők egymáséi lehessenek a legvégén), a szerelmi szál mellékessé válik. Ilyenkor szokta a mágus elrabolni a lányt (nőtárgy) és a fiúnak ki kell szabadítani. Na, ez egy nagy klisé, amivel behúzza a fő szál a szerelmi szálat a konfliktusba, csavarjunk rajta, ha lehet. A lány elkíséri az úton, de a végén kiderül, végig a mágusnak dolgozott (nőtárgy). Ilyenkor a szerelmi szál nem tölt be csak motivációs szerepet a főszereplőre, persze ügyesen használva átléphetünk a klisé kereten is. Ha nem akarjuk a szerelmesek egyik felét átlátszó eszköznek használni, érdemes összetettebbé tenni a szerelmi szál vonalát. Például a lány éppúgy vágyik a bosszúra, mint a főhősünk és a közös ellenség miatt ezért mellé áll, noha elsőre falra másznak egymástól, a szerelem ráér a végén megjelenni, mikor már győztek. Ezernyi lehetőség van kevésbé unalmas, elcsépelt módszerek helyett, de a klisékkel dolgozni nem szégyen. A rablás, vagy árulás, mint ötlet jó, de ha a nő ezen a szinten tárgynak is látszik és cselekvésképtelenül vár, akkor nem lesz jó. Az a jó, ha legalább eközben némi cselekvést is megengedünk neki, nem csak a passzív várakozást, csak egyedien kell használni, építeni, mutatni őket és akkor a segítségünkre lesznek.
A motiváció logikája és beszédek szerepe, súlya:
Mikor bukik meg a mai gondolkodás és észszerűség? Ha el kellene utaznom valahová sok pénzre lenne szükségem, anélkül nem indulnék el. Ez az észszerű. De! Mutatok valamit:
Ha a hősünk bemegy a kocsmába, kockázni fog, hogy sok pénzt szerezzen, és elindulhasson a nagy útra, ahol legyőzi a mágust, az meglehetősen ostoba megoldás, komoly következményekkel: előtérbe helyezi, hogy hősünk szerint a pénz a legfontosabb a világon. Hiába van benne logika, a hősünk egy kapzsi seggfejjé válik egyetlen jelenet alatt, pedig nem is ezt akartuk elérni. Persze lehet ilyet is, de azért menet közben ugyan mutassunk akkor neki egy kis leckét, hogy a végére rájöjjön, a pénz nem minden. Tehát használjuk az ötleteinkben, karaktereinkben rejlő potenciálokat a történeti logika mentén, különben félremegy, amit mutatni akarunk.
A motiváció logikája is hoz információkat minden jelenetből és fontos, hogy ezeket is meglássuk, számoljunk velük és kezeljük őket. Valamint a hősünket a világán belül kell megragadnunk és nem a mi saját gondolkodásunk szerint, hanem az övé és a világa gondolkodása szerint.
Fordulópontok / Plot 1 – 2:
A hősünk él és virul, de hogy elinduljon a mágus ellen, kevés lesz, hogy egy kocsmai beszélgetésben meghallja, ej, de milyen gonosz ez a mágus. Jó jelenet lehet, de kevés az elindulásához, legfeljebb információadagoláshoz és konfliktuskirajzoláshoz jó, de a karakterünk drámai szükségletét nem hozza létre. Az is kevés, ha a nevelőapa elmondja az igazat a szülei haláláról, noha ez is egy jó jelenet lehet, előkészíti a fordulópontot, sugallja egy konfliktus közeledtét, de enélkül is működhet egy nagy váltás. A fordulópont az a megjelenése a konfliktusnak, amikor a dolgok megtörténnek és szétzúzzák a bemutatott nyugalmi állapotot, hogy hősünk lábára szükségszerűen útilaput kössön (átvitt értelemben). Mitől jön létre a hős drámai szükséglete és az első fordulópont? Jönnek a mágus katonái és mire a fiú hazaér a kocsmából, megölik a nevelőszüleit is, eleven fájdalmat okoznak neki. Ez mozdítja ki a hőst a nyugalomból és teszi személyessé a konfliktust, hogy magától is szükségszerűen elinduljon. Ezt készítjük elő a bevezetéssel, és nem ezzel a jelenettel indítunk a prológusban. Remélem most már érződik, miért.
A fordulópont nagyon erős motiváló erő, megjelenik a nagy konfliktusunk, ami a karakterre hat és cselekvésre bírja, valamint létrehozza a drámai szükségletét és új irányba tereli az eseményeket.
Tehát a beszéd kevés a motivációkhoz az elején, de árulkodik a hősünkről. A történet közben a kontextusba ágyazva azonban a párbeszédekből rengeteg információ jön-megy majd, gondolj arra, mikor érkezik egy mellékszereplő és információkat hoz arról, mekkora mágussereg közeleg és merről. A fiú meghallja és hazarohan, de mire odaér, már késő.
A beszéd nemcsak az információkat és motivációkat tartalmazza, hanem gyakran azt is, hogy mit nem tud egy szereplő. Érdemes nem megfeledkezni arról, hogy a szereplőnk nem tud mindent, csak azt tudja, amit a helyzetében és életszakaszában tudhat és nem többet.
Összesítve:
A párbeszéd a karakter ábrázolásának informatív eszköze, hangsúlyos, de drámai szükségletet nem mozdít meg a tettek nélkül. (A fiú a nevelőszülei halála miatt indul útnak és nem egy kocsmai beszélgetésből kiszűrt információcsomag miatt.)
A karakter nem lehet hermetikusan önmagában álló, gondolj arra, hogy beszívja a világ levegőjét, és tettei a konfliktushoz és az ellenfeléhez kötöttek mindvégig. Ha ennek tudatában építesz karaktert, és ezt érzékeltetni is fogod a szövegben, a karakter nem lesz steril és unalmas, elevenné válik és tettre kész is lesz, ezen felül ez a rálátás segít abban is, mikor milyen információt adagolj a történetbe csepegtetve. Ezzel befolyásolhatod a cselekményeket is. Próbáld ki, játssz vele!
És akkor eljutottunk oda, hogy mindezek tudatában hogyan használd dramatizálásra a párbeszédet? Mert ez lenne a számodra legfontosabb eszköz ahhoz, hogy belekezdj az írásba.
Egyszerűen képzeld el, ahogy a szereplők beszélgetnek egy jelenetben, ahogy megelevenednek előtted, mintha csak belecsöppentél volna abba a világba. Sokféle beszélgetést elképzelhetsz, fejben lejátszhatod őket, válaszd ki a legjobbat, ami a célodnak megfelel, de ne feledd, logikusan kell reagálniuk. Valamint kell két dolog ahhoz, hogy jól tudjanak beszélgetni.
- A személyes, egymáshoz viszonyuló kontextus, amiben vannak, ehhez igazítsd őket vagy változtatgasd, míg meg nem találod a helyüket egymás mellett. Idegen vagy régi ismerősök? Ez a kontextus neked kell, nem nekik, ők benne vannak, barátok vagy ősi ellenségek, bármi lehetséges. Hagyd őket ebben beszélgetni.
- Kell a feszültség vagy a kis konfliktus a kontextusban, a veszély, ami fölöttük lebeg, az ellentétük, a különböző céljuk vagy a szeretetük, nosztalgiájuk, amiben mást vesznek ki maguknak a jelenetből, más a személyes céljuk, de a lényeg, legyen benne feszültség vagy emelkedettség, esetleg öröm, ünnepi hangulat, megütközés, mindegy, de ne egy hétköznapi, unalmas és tétlen délutáni teaparti legyen, amiben csak nagyokat hallgatni tudnak és nem történik semmi érdemleges a történet szempontjából.
Képzeld el, milyen unalmas lett volna, ha a Gyűrűk ura elején nincs viccelődés Gandalf és Frodó között, vagy ha Bilbó minden vendéget, aki bekopogott hozzá, szívélyesen fogadta volna. Vagy ha a két hobbit csibész nem engedi el a tűzijáték-sárkányt. Ezek a kis feszültségek elevenítik és mutatják be a karaktereket, ezek apró konfliktusok, amik generálnak cselekményt és felfedi magát a történet még előtted is. Légy kreatív ebben, láthatod, ettől az emberi jellegtől elevenednek meg a karakterek. Írj bátran!
És még valami, a párbeszédekben benne vannak az érzelmek. Mutatom:
– De jó, hogy itt vagy! Már azt hittük, bajod esett.
vagy:
– Ez már megint mit keres itt?
Mindössze belépett egy ember az ajtón, és a bentiek reagáltak. Interakció, ami tele van érzelmekkel, és akkor nem is tettük hozzá sem a másodlagos narrációt, sem pedig az írói narratívát. A párbeszédek sokkal beszédesebbek, mint hinnéd és zongoráznak az érzelmi skálán anélkül, hogy magát az érzelmet meg kellene fogalmaznod. Inkább mutasd őket ezen keresztül. Ezért van szükséged erre a látásmódra ahhoz, hogy elkészítsd az első leiratot a regényedből. Remélem, segít!
Jó munkát!