A mai leckében szintén egy hármas kapcsolódásról lesz szó, mégpedig arról, mi mozgatja a karaktereket és hogyan.
Egyfelől beszélünk egy kicsit írói motivációkról, majd külön a karakterekéről, összefüggésben azzal, hogy hogyan érdemes kezelni, mennyire kell ezt megtervezni mielőtt belevágsz az írásba, miben segít, ha szemmel tartod és mivel van összefüggésben.
Valamint hogyan tudod kézben tartani a karaktergárdádat. Nos, vágjunk bele!
Mi a motiváció?
A motiváció nem más, mint a cselekvés motorja, az ok vagy kitűzött elérendő cél, amiért a cselekvés indokolt és az alany, aki a célt el kívánja érni tevékeny és aktív lesz. Ugyanakkor a motivációk közül kiemelkednek a távolabbi célokhoz kötődő okok, a mélyebb indokok, ez lesz a drámai szükséglet. A drámai szükséglet egy nagyobb, magasztosabb cél, egy vágyott okozat vagy következmény. De nem mond semmit arról, milyen kis lépésekkel lehet hozzá eljutni, így a kisebb lépések megtételéhez kisebb célok és motivációk, okok tevődnek össze egy jelenetláncolatként, melynek a folyománya összességében a drámai szükséglet vagy a nagyobb cél, a siker elérése lesz. Ez így logikus és következetes, egyben gyakorlatias.
Neked is van motivációd, különben nem lennél az írói úton, átvitt értelemben a drámai szükségleted az, hogy létrehozd az első jó kéziratodat, amiért egy professzionális kiadó fizet neked. A kisebb motivációid azonban lehetnek konkrétabbak, megtanulni jól az írástechnikát például, vagy megírni a következő jelenetet, megtanulni pontosabban fogalmazni. Ezek is feltételei annak, hogy a drámai szükségleted útján haladj és egyben kisebb, konkrétabb célokat és cselekedeteket tartalmaz.
Érdemes néha nem szem elől téveszteni a céljainkat akkor is, ha épp nehezebb időszak van, és megtartani a motivációinkat a kudarcok idején, pontosabban újrahangolni őket. Ha elbukunk, mert valami nem sikerül elég jól, akkor jól jön a távolabbi cél nézegetése közben egy új, járhatóbb ösvény, következő lépés keresése és kitalálása. A drámai szükséglet nem változik, de a következő lépés lehet valami más, mint amit eredetileg akartunk, esetleg meg lehet próbálni újra, csak máshogyan.
Ilyenkor két hasznos tanács jól jöhet, az egyik, hogy engedd egy picit lentebb a saját mércédet és nézd meg, hogy mit tanultál meg a feladat elvégzésével. Néha öt lépcsőfokot akarunk egyszerre átlépni a fejlődésben, pedig egy-kettőnél többet nem lehet. A másik, hogy soha ne feledkezz meg az útról, amit már bejártál és a lépcsőfokokról, amiket legyűrtél, ebből épül fel a tudásod. Ne bagatellizáld el, becsüld meg! Néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amit már megszereztünk, a magunkénak érezhetünk, az értéktelen, csak mert ott van. Ez nem így van. Tudatosítsd magadban, hogy értékes és annyira értékes, mint amennyi munkát korábban belefektettél. Szóval reális célokat tűzz magad elé, és azokat teljesítsd, sokkal sikeresebben és jobb érzésekkel fogsz fejlődni, kevesebb kudarccal kell megbirkóznod.
Ugyanígy működnek a szereplőink is, akikről írunk, de egy kicsit beszéljünk még az írókról ezzel kapcsolatban. A szereplők is megélik a bukást és fontos hogyan, mennyi méltósággal tudják viselni, mennyire találnak kiutat a helyzetükből, és milyen konzekvenciákat vonnak le a kudarcokból. A kudarc nem minősít, hanem tanít, tanulj is tőle, és ezt használva hagyd a karakterednek is, hogy ő is tanuljon majd a sajátjaiból. Vagyis ne feledd, ahhoz, hogy jó karaktereket írj, nem árt, ha megtapasztalsz kudarcokat is, hogy az írásban átélhetővé tudd tenni a cselekményi és érzelmi folyamatot egyaránt. Ez ugyanis formálja a karaktert. Nem szabad rálegyinteni, érezd csak! És fogalmazd meg az érzéseidet ezzel kapcsolatban, aztán zárd be egy befőttesüvegbe és tedd be a spájzba. Mert ez segít majd abban, hogy meg tudd írni a karaktereid csalódását és kudarcait, de még az útkereséseit is. Ez egy lecke neked, hogy tudd, mi nem működik, de ha ott van, használd fel építőelemként a szerkezetet vagy az érzést.
Nagy veszteségek és reménytelen időszakok idején a távolba képzelt jövő sok erőt adhat, ha rá szegezzük tekintetünket. De ne ragadjunk bele se mi, se a szereplőink, mert az átlépi az önáltatás szintjét és tehetetlen álmodozóvá alacsonyít. Tehát ez a szereplőkre is vonatkozik, ha egy karaktered nem akar megmozdulni, akkor beszélgess el vele, hol veszítette el a motivációját a következő lépésre? Néha magadnak is felteheted ezt a kérdést lehetőleg önmarcangolás nélkül. És néha pihenni is lehet egy kicsit, nem kell a hegyet rögtön egyszerre megmászni sem elhordani. Ha elidőztök valahol, ott viszont találhattok értékes következtetéseket magatokban vagy a karakter önmagában. Néha ideje van a mérlegelésnek, de ha eljön az idő, tovább kell menni. A továbblépéshez a következő lépcsőfok megtalálása a recept. A motiváció arra léptet fel, a hegy csúcsán pedig ott vár minket a drámai szükségletünk beteljesedése.
Hogyan mozgassuk a karaktert jelentről jelenetre?
A karaktereknek drámai szükséglet kell, és motiváció az első lépések megtételéhez, a kiindulóponttól számítva az első fordulópontig, de innentől ezt nem tudod előre részletesen megtervezni. Pár jelenet és irány előre látása szükséges csupán, hogy boldogulj, ez sincs kőbe vésve, engedd, hogy képlékeny legyen. Miért? Jelenetről jelenetre változhat az egész történet. Ha mereven ragaszkodsz szigorú tervekhez, a történet megsínyli és a spontaneitásod visszaszorul. Nem lesz jó a történet, mert a terv nem segíti a fókusz kibomlását, neked pedig az kell a megíráskor.
Elegendő neked az irány, amerre haladsz, a többit menet közben kreatívan építgetheted.
A következő lépcsős motivációk apró nüánszokból tevődnek össze, ami teret hagy számodra az írói spontaneitáshoz. Ezen felül lehetnek benne kitérők és kacskaringók, a történet egyensúlyokat, hangsúlyokat akar és ezt fontosabb figyelemmel követni, mint egy tervet. Persze tudod, mi a fő cél, de a tényleges kibontási folyamatban, amikor írsz, lehet, hogy remek ötleteid támadnak annak megfelelően, hogy milyen kontextusban van a szereplőd. Mire gondolok?
A karakternek szüksége van arra, hogy legyőzze a félelmét és adódik egy helyzet, amiben erre felkészültnek látszik, így írsz egy-két jelenetet, mielőtt a fő vonalon tovább mennél vele. Ami itt fontos, hogy a karaktered ezzel több lesz, mint előtte, többet tudunk róla, és a történetbe beilleszkedik ez az elem, még arra is kihatással van, hogy a végén a megoldást a karakter megtalálja. Ilyesmikre gondolok. Ezeket a spontán, de építő jellegű jeleneteket nem tudod előre megtervezni minden esetben, lehet, hogy menet közben kívánja meg az események sodrása.
Amikor tenni akarunk valamit, amögött mindig okok húzódnak meg. A motiváció mögött lehetnek érzelmi, szellemi hátterek, célok rajzolódnak ki, de az embert hajtja valami erő előre egy jól körvonalazható irányba, megmutatható vágyak képében jelenik meg előttünk. A karakter elsődleges szükséglete a logikus motiváción keresztül épül, sokkal fontosabb, mint az, milyen színű haja van, vagy hogy két lépésben adjon mattot az ellenfélnek. A regényekben a sakklépések nem pár elemet ölelnek fel, itt néha sok lépést kell megtenni, hogy a történet kikerekedjen és minden jelenet egy újabb lépéssel közelebb visz a nagy végkifejlethez.
A belső erő egyfajta drámai szükségletté kristályosodik ki, és ez a drámai szükséglet lesz az, ami mozgatja a karaktert és nem hagyja nyugton. A történet valójában az előkészítő szakaszban ennek a drámai szükségletnek a kialakításáról szól, de innentől meg fog változni az írói célod.
Megesik, hogy előkészítettünk mindent a drámai szükségletig, de amikor ez megjelenik, ott állunk a karakterrel és nem tudjuk, mit kezdjünk vele a tárgyalási szakaszban.
Pontosan kell tudnod a karaktereid drámai szükségletét, céljait, kialakítani is vezetni is, hogy tudd mozgatni őket. A motiváció azonban valójában rövidtávú egységnek is tekinthető apró rész, a drámai szükséglet útján, a kicsi tennivalók és megtehető dolgok az úton, ami pedig egy tartós egyensúlyra törekvés. Ez ugyanolyan belső egyensúlyigény, mint ahogy te is szeretnéd megírni az első jó kéziratodat és dolgozol ezért nem is keveset.
Csakhogy a drámai szükséglet és a napi motivációk folyamatosan beleütköznek a világ-karakter determinált viszonyába, ebben lesz eleven. A drámai szükséglet a karakter okkal történő törekvése a célja felé, mindegy, hogy a gonosz, vagy a jó főhőst nézzük. Célja van. E célt abban a világban kell elérnie, amelyikbe beleteremtettük. Ez meghatározza a karakter eszközeit, lehetőségeit és akadályoztatását. Ilyenkor élni kell a világ eredendő adottságaival és így beágyazzuk a karaktert. Egyszóval csetlik botlik a világban, míg barátokat és további ellenségeket szerez. Akadályozzák és segítik. Fejlődik, tapasztal. Végül felkészültté válik a megütközésre, amikor elérjük a plot 2 pontot a dramaturgiában és jöhet a végjáték és lezárás.
Miről szól tehát a tárgyalási szakasz? A karaktered útjáról a megütközésig, érzelmi és cselekményi szinten történő akadályok és segítők lesznek előtte és mellette. Ezért kell ismerned a konfliktus megoldását, mert a tárgyalási szakaszban pont azt mutatod be, milyen folyamatok mentén jut el a főszereplő oda, hogy végül szembekerüljön az ellenféllel és legyen a legyőzésére egy megoldás a tarsolyában.
A karakter azonban egy jellem is lesz, mégpedig hiteles. Ugyanakkor lesznek gyengeségei, hibái. Kudarcai. Ebből az következik, hogy ezekből kell felépíteni őt a végső küzdelemhez és célja eléréséhez. A karakterfejlődés alapja az, hogy a karaktered a történeted elején még alkalmatlan arra, hogy összecsapjon az ellenfelével, egyszerűen felkészületlen, éretlen még nem is tudja igazán, mivel áll szemben. Ezzel együtt eltökélt és a történet többi részében az a dolgod, hogy miközben akadályozod és segíted is az útján, lényegében tapasztalatokat és tudást, megerősítést és felkészültséget biztosítasz neki arra, hogy beteljesítse a sorsát. Neked kell őt felnöveszteni a feladathoz és olyan kihívások elé állítani, amiktől mindig fejlődik és megerősödik.
Ugyanezt teszed az emberi kapcsolatokkal is, megerősíted vagy elszakítod őket, a szerelmeket, barátságokat, családi vagy szakmai kapcsolatokat, mint ahogy az az életben is lenni szokott.
A lényeg a két szál egybefonódása:
– cselekményszálon: a karakter cselekvései és motivációi kéz a kézben járnak, egyik a másikból következik és letükrözi a cselekményt, mutatja a felkészülést és fejlődést a világban.
– érzelemszálon: a karakter érzelmi világa és emberi kapcsolatai beágyazódnak az érzelemszálba, amit a cselekménnyel együtt vezetsz, ugyanúgy próbára is teszel, és végül ezek a megerősödött kapcsolatok is hozzásegítik a szereplőt a végső győzelemhez ebben az adott világban.
Sosem nézted még így a történeteket, igaz? Nos, akkor épp itt az ideje, hogy más szemmel nézz rájuk. Ezért a videós anyagban ebből a szemszögből fogok kiemelni részeket az Eqiulibrium című filmből, hogy bemutassam egy példán keresztül is.
Gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden tervhez, motivációhoz és cselekvéshez, érzésekhez, gondolatokhoz szükséges számunkra az adott világ szabályrendszere, mit lehet és mit nem, és milyen feltételei vannak ennek-annak, hiszen ebben él a konfliktus, ebben él a karakter és ebben fog megoldódni a nagy visszabillenés.
Olyan történet is van, amiben maga a világ az, amit le kell győzni. Pl: Marsi. Itt a főszereplő kihívása a saját egyszerű túlélése annak a világnak, míg meg nem érkezik a segítség. A világot, vagyis a körülményeket kell legyőznie, alkalmazkodnia hozzá és közös nevezőre hozni az ő életfeltételeivel.
Megírás közben majd azt is kellene látni, hogy a drámai szükséglet mindig csak erősebbé válik, szinte kéz a kézben mozog a feszültségteremtéssel. Mindkét részről fontos (fő-/ellenkarakter) hogy ezt a folyamatot akadályokba ütköztessük és segítsük is, miközben hasonlóan a vesztes rulettjátékoshoz, mindig egyre nagyobb tétet tesznek a szereplőink, hogy tovább haladhassanak.
A karakterben a szükséglet úgy akadályozódik, hogy nem nyer a kis játszmákban, nehézségekkel küzd, megverik, elveszít ezt-azt, elsodródik, a mestere kínozza tanulás közben és edzi, az útja nehéz és rögös, elcsábítják tévutakra, de ettől lesz erősebb, edzettebb, bölcsebb is, felkészül. Egy kritikus ponton felülemelkedik ezeken az akadályokon és mégiscsak oda jut, hogy megütközzön a másik oldalon álló ellenféllel, mert ez az ő drámai szükségletük. Mindkettőjüknek.
A drámai szükségletben rejlik a mód, miként emeljünk tétet, mert ha a szereplő megbotlik, elbénáz, vagy jól megverik, a drámai szükséglete emeli ki a kétségbeesésből és még nagyobb elhatározást hoz létre benne, hogy végül győznie kell. Ez a tétemelés egyik elve a cselekményben. Minél nehezebb egy út, annál nagyobb elhivatottságot követel. Pl: Frodó útja -gondold csak végig.
Nehéz megvívni a csatát a jelenetekkel, de amikor elkezdünk dolgozni, a motivációk és a drámai szükséglet kialakítása és az ezzel való munka elengedhetetlen, a cselekmény nem csak folyik, de irányítanod is kell a logika és a szükségszerűségek mentén. Hogy hogy csinálod a dramatizálást, milyen jelenetet írj, mire fókuszálj a részletek kibontásakor, az már részletkérdés és némileg magánügy, hiszen a te világodba kell megírnod, a te szereplőiddel, ennek szabályai szerint. Innentől ez a te kizárólagos tartalmad, csak te tudsz benne döntéseket hozni.
Megtervezheted, játszadozhatsz spontán, vagy másolhatsz jellegzetességeket más karakterektől, apró jelenetek mintájára, de egy biztos, ha ennek a folyamatnak a lényegét nem érted és nem boldogulsz vele, képtelen leszel következetesen egymásba fonódó cselekményszálakat jelenetekké szőni és irányítani a karaktereidet, meg a történeted cselekményét.
Természetes, hogy a regény is ír téged és nem csak te őt. Néha egészen jól működik magában is, olykor engedd meg neki, hogy megmutassa, mi forrong a mélyében, nem kell mindig tudatosan terelni, de tartsd szemmel, hogy a medrében maradjon. Ilyenkor már a te döntésed mikor engeded szabadon és mikor szabályozod. Egyiket sem jó túlzásba vinni. Ha túlszabályozod, görcsös lesz, ha meg felügyelet nélkül elengeded, akkor túlburjánzik és a fejedre nő, egyszóval itt is érdemes tudnod, mit írsz, az majd a nehezebb helyzetekben is segíteni fog dönteni, melyik módot válaszd, és mekkora teret engedj a spontán történetfejlődésnek. Az ösztönök segítenek és lehet, hogy kell tenned a karakterrel egy kerülőt, hogy azon a szálon megtanuljon valami fontosat, belásson valamit, ami segít majd abban, hogy győzedelmeskedjen.
Hogyan tudod kézben tartani a karaktereket?
Folytatjuk a karakterek építését, tekintettel a motivációkra és az archetipikus kapcsolódásokra:
Nem szereted a gonoszokat? Vagy csak azokat szereted? Hagyd az előítéleteket és csiszolj magadnak önálló, izgalmas karaktereket. Attól nem izgalmasak, ha görcsösen a mellkasodra szorítod őket.
Mintaszerűen nézzük meg az antagonista (ellenkarakter), protagonista (főkarakter) kérdéskörét, mert leggyakrabban nem világok ellen harcolunk, vagy nem mindig az a legfontosabb, hogy a társadalomnak szembemenjünk. Ez sem lehetetlen persze, de jobb esetben két szembenálló karakterünk lesz.
Pár szó a világokról:
A világépítés külön lecke, és nem tudod megspórolni. Miért? Mert a karakter útjának és motivációinak, drámai szükségletének, de még a rendes konfliktus felépítésének is alapfeltétele, hogy legyen egy világod, amiben játszódik a történet.
A világépítésnél óvatosan kell bánni a szereplőkkel, mert ha a világépítés nagyon erősre sikerül, elnyomhatja a szereplőinket, és ha nem teszel bele egy antagonistát, (mert a gonoszokat nem kedveled), maga a társadalmi rend válhat a legnagyobb ellenséggé, ami ellen már szinte kötelezően lázadni kell, és így nem biztos, hogy azt fogod írni, amit eredetileg szerettél volna. Rosszabb esetben szétesik az egész és nem lesz benne még egy rendes konfliktus sem.
Ha viszont társadalmi diktatúrát akarsz, akkor jó példa erre az Equilibrium, de persze ezernyi hasonlóval találkozhatunk. (V, mint vérbosszú, kiváló történet a társadalmi berendezkedés elleni fellépésről.) Most azt mondhatnád, hogy de abban van egy gonosz vezető, az altanácsos. Igen. Csakhogy ez a gonosz vezető a társadalmi rend szimbólumaként funkcionál, aminek legyőzésével a történet elárulta, hogy összedőlt a rendszer. Általában társadalmi rendet valamiféle szimbólum, a rend vezetőjének (eszközöknek) elpusztítása mentén lehet lerombolni, máshogy nem nagyon megy. Minden diktatúra egy vezető őrült ideológiájának következménye, vagyis mindig van feje a kígyónak, amit le lehet vágni. Ez azért kell, hogy legyőzhető legyen. Persze, ha vannak egyéb kreatív megoldásaid, nyugodtan próbáld meg végigvezetni őket, mert nincs kőbe vésve semmi, amit elmondok, inkább mankó, mint szigorú szabályok. De itt is az a legfontosabb, hogy tudd, mit szeretnél és lásd, mi a fontos, amivel dolgozhatsz, ha szeretnél célt érni.
Remek világépítési elem a Spartacusban az, ahogyan ők egyáltalán élnek, a rómaiak számára mi minden természetes, ami manapság kiverné a biztosítékot egy mai modern társadalomban, mint pl: orgiák, ópiumhasználat, a rabszolgák, mint szextárgyak és perverz örömök forrásai, a gladiátorok helye és szerepe ebben a betegnek látszó társadalomban, ami egyébként nem beteg, hanem ilyen. Akkoriban ez volt a normális. Mi láthatjuk annak, de abban az időben ez volt a legtermészetesebb, és a sorozat egyik legnagyobb erénye ez a hétköznapi módon kezelt, mégis igazságtalanságtól feszült természetes atmoszféra. Bármilyen világot hozol létre, abban ugyanez az igény felmerül, a szereplők számára természetes, tőlünk azonban valamiért mégis idegen közeg óriási erőket rejt magában és szolgálja a történetet, de ehhez egy világot kell térdre kényszerítened, és te fogod megmondani, milyen legyen, mit lehet benne megtenni és mit nem. Ebben nagy következetesség kell, de ha az megvan, remekül fog működni.
Beszélnünk kell az antagonistáról:
Harry Pottert a legnagyobb hőssé az ellenfele, Voldemort emelte, mert nagy és okos gonosz volt, alaposan összerakva. Ugyanilyen nagy hőst kapunk, csak pepitában, ha valaki legyőzi, de ugye a történet azért szól róla, mert ő győzte le. Ha Hermione feladata lett volna, akkor meg ő lett volna a főhős. Így választódik ki a főkarakter, és ebben nagy kihívás van, a protagonistánknak fel kell nőnie egy ekkora feladathoz. (Nagyon szép és szimbolikus is, ahogy Harry felcseperedik, szinte egyszerre azzal, ahogy Voldemort visszanyeri erejét). Ezt a felnövekedést szemmel kísérjük a történetben és ez fontos, mert el kell hinnünk, hogy képes lesz győzni a jó, ez egy drámai igény bennünk, (a nagy küzdelem előtt egy mélyponton kétségbe vonjuk, hogy a jó szereplőnk győzhet és ezzel még nagyobb feszültséget generálunk a fináléra – erről még lesz szó a dramaturgiai ívnél).
Ami érdekes, hogy a gonosz szereplő és Harry érdeklődnek egymás iránt, a körülöttük lévő mellékszereplők pedig kirajzolják mindkettőjük alakját. Az is igény, hogy végül reménykedve megnézzük a végső küzdelmet, persze a jónak szurkolunk, aki természetesen győz. Azért győz a jó, mert ha a gonosz győz, (hat részen keresztül egyébként végig győzött Voldemort), akkor nem akarjuk, hogy vége legyen a történetnek, és valami befejezetlenség marad bennünk, hiszen igényeljük, hogy visszaálljon a világ régi egyensúlya.
Így a dolgoknak akkor van érdemben vége, amikor minden jóra fordulni látszik, ezzel pedig a világ visszabillen egy nyugalmi állapotba, amilyet az elején mutattunk vagy amilyenre sóvárogtunk mindvégig. Megesik, hogy a hős az életét adja, hogy a dolgok jóra forduljanak, de nem szabad félbehagyni a sztorit, minden szálnak korrekt és kielégítő lezárás kell, avagy elvinni egy megnyugtató véghez. A függővégek sorozatoknál működnek, és megesik, hogy egy történet speciális esetben furán és nyitottan marad, de annak is mindig célja van és mondanivalója, így lehet szándékos és a befejezetlenségben is informatív, elgondolkodtató.
Ráadásul megtehetjük azt is, hogy az antgonistát kísérjük az útján és azzal kerül a világ egyensúlyba, ha ő hal meg a végén. A lényeg az egyensúly. (Épp most írok egy ilyen regényt.)
Amikor nagy hőst akarsz létrehozni, egyszerűen muszáj foglalkozni az ellenfelével. Ez az ellenfél lehet egy másik ember is, de egy bizonyos: a szembenállás és felépítettség kiegyensúlyozására törekedni kell. Ha már antagonista, vagyis az általában vett gonosz, bele kell szőni a történetbe, nem lehet az ellenkarakter papírmasé, egysíkú, nem mismásolhatod el, hogy alig mutatsz belőle valamit. Az nem titokzatos, hanem egész egyszerűen hibás. Mert ő fogja naggyá tenni a hősünket, ezért neki is nagynak kell lennie, egyszerűen muszáj látnunk mennyire okos, milyen sok embert irányít, mennyire elszántan akarja – valamilyen okkal − elpusztítani a világot és hősünket, valamint azt is mutatni kell, hogy mennyire el van ezzel foglalva és feltett rá mindent, mert elmegy a végsőkig és így bukhat csak el a végén véglegesen.
Erős, szinte legyőzhetetlennek tűnik. Ha ügyesen felépíted a gonoszt, még az is lehet, hogy képes leszel őt akár szerethetővé tenni, függetlenül a gonoszságától, érthető okokkal, sérülékeny, de elszánt jellemmel, és amikor elbukik, egyszerre csavarodik meg a szíve az olvasónak, miközben a jónak szurkol Pl: Hannibal Lecter alakja is ilyen, akármilyen hátborzongató. Nem lehet felmenteni az erkölcsi felelőssége alól, de a jó indokok a háttérben és az intelligens megnyilvánulások kellemes kis gonoszt dobhatnak a felszínre. Ám ő az ellenfél, ezt ne felejtsük el, különben elbizonytalanítjuk a végkimenetelt, de az árnyaltságba millió apró dolog belefér, ennek csak a fantáziád szab határt.
A következetes karakter és világfelépítésben az a jó, ha minden információ, amire szükségünk van, már beszivárog az olvasó agyába akkorra, mire használnunk kell, hogy egy-egy következő jelenetben további igazolást nyerjen, vagy izgulhassunk, miközben épp összecsap a hősünk valakivel. Annyira szorosan egymásba vannak épülve ezek a cselekményépítési elemek, hogy el sem tudom képzelni, hogy lehetne jó karaktert egy meglévő világ és konfliktus nélkül létrehozni. Motiválni meg pláne nem lehet a világ kínálta lehetőségei nélkül, konfliktus hiányában pedig nincs miért cselekednie és nem tudod mivel motiválni a karaktert, nincs története.
Tehát a jól megírt karakterek háttérben a nagy konfliktussal a világba ágyazódva motiválódnak és haladnak a drámai szükségletük mentén a konfliktus teljes kibontása felé.
A cselekmény pontos szövése és hogy mindezt megmutasd egymás után jövő jelenetekben, csak rajtad áll. Te választod a fókuszt, a hangsúlyt, a nyelvezetet. Az, hogy hogyan dramatizálod és teszed jelenetekbe a cselekvést a karakterekkel, csak te tudhatod. Csak te tudod, hogyan akarod érzékeltetni, hogy két karakter jó barátságban van, vagy hogyan alakul ki maga a konfliktus a semmiből, csak te tudhatod, hogyan fogod ezt látványos, drámai jelenetek mentén megmutatni és végül megoldásokba vinni, mert ezt abban a világban csak te láthatod meg közelebbről. Ezért a te a te történeted az, amiről beszélünk. És ezért van az, hogy neked kell jól megírnod.
A cselekményvezetéshez azért van egy kis segítség, amivel ugyanis kibontod a történeteket, az pedig egy archetipikus kapcsolatrendszer a karakterek között. Nagyjából ezzel dolgoznak a filmesek is, így onnan sokat lehet lesni, hogyan építik fel, hogyan ábrázolják a jelenetekben, hogyan dramatizálnak, mutatják a kapcsolódásokat. Olyan kapcsolódásokat, ami látszik tettekből, gesztusokból, az arcokból, a szereplők szavaiból. Nekünk elég, ha nagy vonalakban tudjuk mik a lehetőségek, onnantól tudsz velük dolgozni.
Az archetipikus kapcsolatrendszer a karakterek viszonyának térképe. Ez nagyon egyszerű, végy egy főszereplőt, és építs köré: – családot, barátot, szerelmet, vetélytársat, egy ellenpólusként az ellenfelet (ez utóbbi kettő lehet nem ugyanaz, de bonyolíthatod úgy a konfliktust, hogy vetélytársból ellenféllé váljanak, lásd: Pimpernel. De van, hogy a vetélytárs nem ellenség, hanem barát, aki nagyobb teljesítményre ösztönöz, de hasonló motivációja van és egy oldalon állnak a fináléban. (Lásd Spartacus és Crikszosz), valamint érdemes lehet sorozatba vagy egy nagyobb történetbe egy rejtőzködő intrikust tenni, saját motivációval, hadd kavarja a szart, vagy kövessen el árulást, abból feszültebb sztori lesz. Ő a legjobb karakter is, ha ő intrikál, az nagy bonyodalmat okoz, és imádják utálni az olvasók, hogy a végén megkaphassa a magáét.
Ez a recept nem kötelező, hanem alaplehetőség, azzal élsz, amelyikkel csak akarsz, archetipikus kapcsolatokat jelöl és mindegyik a főszereplőn keresztül értelmeződik, a vele való viszonyt mutatja. Idővel pedig a mellékszereplők egymáshoz való viszonyát is érdemes kialakítanod, ha ismerik egymást, szintén hasonló módon tudod tipizálni a könnyű kezelhetőség céljából ezt érdemes szemmel tartani. A mellékkarakterek viszonyrendszerében már dramaturgiát árnyalsz és a cselekményvezetést szépen tudod csavargatni, ahogy szeretnéd, de a történetet annak is szolgálnia kell.
Ha egy szereplőd nem teljesen tiszta előtted, nézd meg közelebbről a karakter archetipikus viszonyrendszerét és gondold át, valóban logikusan építetted-e fel a reakcióit és tetteit, valamint, hogy mi köze van a főszereplőhöz vagy a nagy konfliktushoz? Ilyen archetípustérképe minden szereplődnek van, akár egyesével is megrajzolhatod ezeket és lehet, hogy találsz menet közben érdekes emberi kapcsolódásokat, rejtélyes múltat vagy mélyre ásott titkokat. A lényeg, hogy lásd, hol vannak a fontos kapcsolatok, amiket meg is fogsz mutatni a cselekményben.
Ez egy játék, amiben bármit megtehetsz, de azt csináld izgalmasan és következetesen!
Ami itt a végén még egy utolsó jó tanács, hogy használj minél kevesebb karaktert, de amennyi kell, annyit mindenképpen tegyél bele. Legyen funkciójuk, ha van nekik, akkor van benne helyük. Ezt csak azért javaslom, mert hajlunk rá, hogy nagyobb történeteknél minden fordulattal bevezessünk egy új figurát és az olvasó nem fogja tudni követni, ha te elvéted a hangsúlyokat. Ha mindenkit aszerint osztályozol, hogy a főszereplőhöz milyen közel áll és mi köze van a nagy konfliktushoz, könnyebben megtalálod azt a néhány hangsúlyosabb mellékszereplőt, akikkel együtt kikerekedik a történet. A karakterek kezelésében ez az archetípus-rendszer és ez a szemléletmód sokat segíthet, hogy ne vigyenek el a mellékszereplők a málnásba és ne akarjanak fontosabbak lenni számodra, mint amennyire keretük van erre. Ha mégis túl érdekesre sikerül némelyik, még mindig megteheted, hogy fokozatosan hozod előtérbe, de tudd, ki a fontos és kövesd a fő cselekményt, az előre furakodó mellékszereplőnek meg adj kihívást a cselekményszálban, hogy így érvényesülhessen, de ne vonja el a figyelmet a főszereplőről. Ha mégis sikerül neki, akkor nagy gondok vannak.
Ne szeresd meg a karaktereidet, vagy egyformán szeresd mindet és légy bölcs, igazságos velük. Mert a történetet kell megírnod, nem barátkoznod kell velük. Játssz velük bölcsen és igazságosan!