És most beszéljünk a novellaírásról, arról, mi az a szintézis, mire jó és hogy milyen módon nyitja ki neked a történetek végtelen tárházát. Ez az egyik kedvenc anyagom, úgyhogy kapaszkodj!
Gyakran ijed meg egy regényekkel megtermékenyült író attól, hogy novellákat írjon. Mégis előtérbe kerül időnként, hogy de hát, novellát írni miért kell és miért jó. Beszéljünk róla, előnyök és hátrányok is vannak:
Nézzük, mi a gyakorlati haszna?
Az egyik, hogy megtanulsz többféle hangon mesélni. Minden novella más, különböző mesélési módot igényelhet, ha pedig még váltogatsz a zsánerek között is, nagyon erősen fejlesztheted a látásmódodat és az eszköztáradat, írástechnikai képességeidet, próbálgathatod az írói hangodat. Megtanulod, hogyan kell csúcsra járatni a feszültséget, aztán kioldani és lezárni egy történetet. Dolgozol karakterekkel, kipróbálhatsz bizonyos ötleteket, jeleneteket, hogy működnének-e egyáltalán, mielőtt egy regénybe belevágnál valami újítási szándékkal. Jobb egy novellán letesztelni, milyen nehézségekbe ütközhetsz, ha formabontó ötleteket akarsz kipróbálni, ráadásul elvárás, hogy ha így is van, akkor mutasd, mit tudsz! Erre is a novellaformátum a legalkalmasabb.
A novellaírás egy remek tesztrendszer arra, hogy érleld és kondicionáld magad, megtanulj koncentrálni és befejezni, elkezdj megjelenni és pályázatokat nyerni, ötleteket kibontani, felhasználni, különböző konfliktusjellegeket dramatizálni, használni, kapcsolatrendszereket értelmezni szűkebben és bővebben is, vagy mocorogni publikálás tekintetében.
Persze szűk a keret. Az mindig szűk. De alig van olyan író, aki nem ír túl (a túlírásról következő leckében beszélünk, mert a túlírás gyakran nem az, aminek hiszik), vagy nincsenek gondjai a lényeg ábrázolásával és nem ködös, üres és felszínes, amit ír. A sok: még, nagyon, már, volt, és egyéb töltelékszavak kihúzásával egy kezdő magasfeszültségű szövege majdnem egy harmadával csökkenthető. Láttam ilyet.
Ha novellát írsz, ott a szűk keret miatt erre nincs hely, és megtanulod kihúzni, amit kell. Megtanulod magadat a lényeg megírására kondicionálni és a pontos fogalmazásra összpontosítani. Tiszteljük meg a pályázat kiírókat azzal, hogy nem adunk nekik túlírt szöveget, ha már tudjuk, mit akarunk megírni. A következő gyakorlati lépés, hogy tanuljuk meg húzni magunkat. A novella jó lehetőség, hogy megtanuljuk mik a saját tipikus hibáink, jó lehetőség fejlődésre is, pár ötlet erősebb kibontására vagy ujjgyakorlatnak.
Tehát van olyan, amiben segít. Megtanulni lendületesen és egyszerűen írni, fókuszálni a konfliktusra, arra, ami fontos és tartalmas, jó helyre tenni és sakkozni a kisebb elemekkel. Segíti így nyelvi praktikák személyre szabott kialakulását és az egyéni stílusod kifejlődését, ahhoz ugyanis sokat kell írni, csak írással és olvasással csiszolható képesség. Ebben segít a novella, nem beszélve arról, hogy nincs olyan regényformáció-terv, amit kicsibe ne lehetne átkonvertálni egy novellába, hogy kipróbáld, milyen hatást gyakorol. Ha beválik, remek alapokat adhat egy regény komolyabb tervezéséhez. Vagy nem. Rajtad múlik, hogyan állsz hozzá és mire használod.
Kereshetsz bétákat, kaphatsz visszajelzéseket, tanulhatod magadat az erősségeidet és a gyengeségeidet is így tudod kitapogatni.
Mire nem jó?
Nem tanulsz meg belőle regényt írni. A novellából hiányozhat a komplex rendszerű jelenetalkotás, bonyolultabb szálszövés, karakterek összetettebb fejlődésének és nagy viszonyrendszerének ábrázolása, hiányzik a rétegelten felépülő összetett dramaturgiai ív és a nagy konfliktus is.
Ráadásul a világépítés aprócska húzásai elegek egy novellában, de édeskevesek lesznek egy regényben, ezért gyakran inkább leíró és nem mutató jellegű a mesélés. Tudni kell, hogy egy regényben sokkal többet mutatunk, hogy még átélhetőbb legyen minden részlet, a novella ebben a komplexebb bemutatásban nem erősít meg, külön meg kell tanulni. Nem tanulod meg a nagy egész és a kicsi rendszerszintű és egyszerre történő átlátását, de ne keseredj el, a novellaírás komoly alapokat ad a regényben boldoguláshoz, mert segít a kisebb egységek jó megértésében.
A novella a lényeglátáshoz, a kicsire fókuszáláshoz jó, regénynél ez a fókusz kiterjeszkedik, már az is valami, ha azokkal a kérdésekkel, módszerekkel, gondokkal, amik felmerülhetnek írás közben, nem egy regényben találkozol először.
Az biztos, hogy a tudatos írásban számíthatsz a novellákra, mint ujjgyakorlatra, arról nem beszélve, hogy természetesen teljes értékű irodalmi alkotásnak számítanak. A regényhez pedig egy koncentrált és mélyebb írásmód kell, hiszen egyszerre csak egy jelenetet fogsz írni éppen, mintha egy novellaegységet írnál, és abban kell elmélyedned, amin dolgozol.
A jelenet szintjén való elmélyedést a novellaírás elősegíti, rövidlátást pontosabb elemekkel, de a távolra látásban nem segít, abban pedig egy kicsit sem, hogy nagy mennyiségű apró elemeket illessz össze egy regényben, ezzel jól meg lehet izzadni a megfelelő koherenciáért. Ugyanakkor egy mozaik kirakásához tudom hasonlítani, vagy puzzle játékokhoz. A novella egy 500 db-os kirakó, egy regény legalább 3000 darabos, míg egy sorozat akár 9000 darabos is lehet. Az elemek hasonlók, de kombinálni úgy kell, hogy minden elem a helyére kerüljön, ez pedig elsőre 500 darabbal könnyebb, ha pedig magabiztosan megy, jöhetnek a nagyobb és újabb kihívások.
Mire jó az íráson kívül?
Van egyéb gyakorlati haszna is a novelláknak. Egyfelől a mentális fejlődésben segít, hogy megtanulj publikálni, pályázni és kapj visszajelzéseket is, hogy fejlődsz ezen az úton. Ha például megnyersz egy Preyer-t, bekerülsz egy komolyabb kiadó antológiájába, minden okod megvan rá, hogy ne halaszd tovább a regényírást, amit évek óta bátortalanul tervezel.
Egyéb mentális haszon: az eddig gyűjtögetett, de a regényeidbe nem illő kisebb ötleteid sem vesznek kárba és mehetnek novellába is, nem kell mindenből regényt írni. Bizonyos írói szegmensben lelkileg ez felszabadító lehetőség is lehet. Az sem baj, ha az ember publikál és nem azonnal egy regénnyel nyit a könyvpiacon a mélyvízben, mert lesz fogalmad arról, mi a szerkesztés és mi az útja egy könyvnek egyáltalán, látod, mi történik vele, mire megjelenik.
Ha díjakat érdemelsz ki, vagy sikerül publikálnod egyre színvonalasabb felületeken, és rendszeresen is, az egy jó irány, azt jelenti, hogy haladsz, fejlődsz és a szakma is elkezd számontartani.
A novella-megjelenés jó minél több felületen és területen gyakorlott és már publikált íróknak is, mert kedvet csinálhatnak általa egyéb más módon el nem érthető olvasók számára, hogy megkeressék a már megjelent könyvét és vegyenek belőle, így megmutatkozásnak vagy marketingnek sem utolsó. Mire megjelenik egy könyved, nem árt, ha van hol publikálnod évente pár novellát is, ez jól építi a brandedet.
Tehát a marketingszerepe nem alábecsülendő.
Néha még honorárium is jár érte.
Megéri-e novellát írni? Naná. Szerintem hasznos és remek móka. Minél több novellát írjatok, ami a csövön kifér, mert rengeteget lehet fejlődni vele.
A novella szerkezete:
Vannak, akik a nyolc lépcsős novellamegírási módszerre esküsznek, ezt Kőhalmi László oldaláról hoztam, íme, ez az ő értelmezése és segítsége novellákhoz, idehoztam, tanulságnak, alább elmondom, mi a bibi vele.
„1. Alapállapot
Ez egyszerűen a fennálló helyzet, egyfajta egyensúlyi állapot leírása. Tulajdonképpen a főhős mindennapi életének a bemutatása, és a történet alapbeállítása.
- Kiváltó ok
Váratlanul történik valami, ami a hős, vagy fő karakter befolyásán kívül esik. Ezt hívjuk kiváltó oknak, mert ez indítja el a történet kifejlődését. Ez a kialakuló cselekmény elindítója.
- Küldetés
Ez általában maga a cselekmény, az kiváltó ok közvetlen következménye. Ha az ok pozitív, akkor arra sarkallhatja a főhőst, hogy fenntartsa ezt az új, jobb állapotot. Ha az ok negatív vagy problémás, akkor arra motiválja a főhőst, hogy visszaállítsa az eredeti, normál állapotot.
- Meglepetés(ek)
A meglepetések azok a váratlan események, amik a küldetés végrehajtása közben jelentkeznek. Ezek lehetnek pozitív dolgok is, de általában olyan kihívások, vagy tényezők amelyek akadályozzák a főhőst a feladatának végrehajtásában.
Egy fajtája lehet a meglepetésnek egy olyan új karakter színre lépése, aki segíti a hőst, vagy éppen az útjába áll. A meglepetéseket céltudatosan kell használni, de váratlanoknak kell lenniük az olvasó számára.
- Kritikus választás
Minden jó történetben a főhős kerül olyan helyzetbe is, amikor létfontosságú döntést kell meghoznia. A döntésnek kulcsszerepe van a történetben, és felfedi a főhős valódi személyiségét az olvasónak. Leggyakrabban a hősnek egy egyszerű, de rossz dolog, vagy egy nagyon nehéz, de morálisan helyes dolog közül kell választania.
- Tetőpont
A karakter kritikus választása során hozott döntése vezet a tetőponthoz. Ez a történetnek az a pontja ami a legnagyobb feszültséget kelti az olvasóban.
- Változás
Az változás a kritikus döntés és a tetőpont következménye, és tipikusan nagy fordulat a szereplők számára. Fontos hogy a változás mibenlétének logikusnak kell lennie, és a hozzá vezető eseményeken kell alapulnia.
- Végkifejlet
Ez az a rész, amikor a főhős új egyensúlyba, egy újfajta alapállapotba kerül. Jellemzően a karakter fejlődik, fontos életleckéket tanul meg a tapasztalatai által.”
Most, hogy ezt elolvastad, gondoljuk újra, mondhatnám, felejtsd el, de ha ez neked segít, használhatod is, viszont nem fog jó paradigmát biztosítani egy bármilyen ötlethez.
Miért?
Amit itt látsz, egy mini regény sablonja, amit, ha megírsz, azt persze értelmezhetjük novellaként. Egy átlagos novellát megírhatsz vele, próbáld ki! Látsz benne konfliktust? Elvben igen, bár nem mondja ki és nem hangsúlyozza, csak minden módon körülírva megpróbál támpontokat adni (kicsit erőltetetten), épp csak az a lényeg nincs benne, ami segítene egy novellát megírni. Ez a minta ráadásul nem takarja be általában a novellák szerkezeti keretét, sok jó novella kívül esik ezen a dramaturgiai és elég szűken, mondhatni önkényesen megszabott kereten. Felmerül a kérdés, hogy miért?
Mert ennél sokkal, de sokkal több lehetőség van a novellákban. Sokkal több, mint a regényeknél, a novelláknak ugyanis sokkal több ereje van szétfeszíteni a szűken értelmezett dramaturgiai kereteket. Különösek is lehetnek és lehet, hogy nagyon jó lesz, dramaturgiai pontokat meg alig találod meg benne. Egy novellának ez is megengedhető. Viszont ennek az az ára, hogy irgalmatlanul jól kell megírni.
A további válaszom lehet, hogy furcsa lesz, de a jó novella is követel egy kisebb konfliktust és premisszát, emellett elsősorban egy érzelmi ívvel és minimálisabb dramaturgiával rendelkezik, mint egy regény. Ennyiben jobban hasonlít egy istenesen megírt hosszabb regényjelenethez, mint egy teljes regényhez.
Azt gondolom, novellát írni a szűk keretek ellenére is a szabadság egyik legnagyobb záloga, ezernyi kísérletre és jól működő rövid történetek megírására ad lehetőséget, mert egészében is átláthatóbb, rugalmasabb és dramaturgiailag sem olyan szigorú, mint egy összetettebb szerkezetű regény.
De miféle érzelmi ívről beszélek? És akkor milyen dramaturgia kell?
Játssz a gondolatokkal, a novella erre kiváló terep. Nem tudok teljes keretet és nyolcpontos szigorú ajánlást tenni, – szerintem nem is kell-, de tudok mondani szempontokat, amik segíthetnek a munkában, hogy jó novellákat írhass. Elsősorban ne csak ezt a nyolc lépcsőfokot, inkább a mélyebb, egymásra épülő rétegeket nézd, ahogy a regényírásról beszéltünk eddig, azok az alapok itt is jól használhatók, de máshogy fókuszálsz egy novellában, mint egy regényben.
Mi kell nekünk egy novellához?
Kell egy jó ötlet. Egy kisebb elegendő. Ez lehet egy érzés, egy világ vagy egy kicsi tragédia, ami nehezen megmutatható és nagyon személyes, bármi. Konfliktusként fogod kezelni.
Világ, karakterek, konfliktus, premissza, vagyis a jó történet alapjai. A világ nem lesz kisebb, mint egy regénynél, de rövidebb lesz az egész lehetőséged, hogy mutass, ezért a novellákban a világot sokkal inkább csak sejtjük. Ez pedig töredéke a regény keretéhez képest, eleve a terjedelem miatt, tehát nem kell annyira kidolgozni sem, mint egy regénynél. Hiába ágyazod be, lényegre törően, gyorsabban és ügyesebben kell beiktatnod az olvasóba, vagyis még ügyesebben el kell rejteni a történetben a világteremtés részeit és ügyesen kell kirajzolni a feszültséget, mert egy regénynél a nagyobb keret miatt az ábrázolásmód lehet lazább, tágabb, itt viszont nem.
Az események közben is megteheted, hogy elrejted mögé a világot, ez egy regényben is jól jövő képesség, − főleg pörgősebb jeleneteknél −, nem árthat gyakorolni sem. Ugyanakkor nem kell mindenképpen olyan bevezető nyugalmi állapot, amiről az első pontban ír, de ha akarsz, kezdhetsz úgy is. A ötletből jövő konfliktusod és az abban megfogalmazott cél ennél sokkal fontosabb, ez segít, mi módon üsd fel a novella elejét. Ha tudod ábrázolni a konfliktust nyugalmi bevezető nélkül, in medias res, belezuhanunk a sztoriba, akkor hajrá, tedd úgy!
Mesélek egy érdekeset, van egy novellám az Aranymosás oldalon olvasható Hinni az álmoknak címmel. Az a novella hátrafelé halad az időben, egy nagy flashback. Visszamegy egy fontos eseményhez, ami idáig elhozta a szereplőt és aztán újra elmondja kissé más megvilágításban lineárisan is, több infóval kiegészítve, a végén pedig ott a csattanó. Ez a novella így működik jól, és ha csak simán elmondom lineárisan, nem pedig így, veszítene valamit magából a speciális szerkezete miatt. Semmi köze nincs a fenti nyolcpontos módszerhez, mégis működik, és a csavar pont a szerkezetében van.
Ez egy hátrafelé építkező módszer, mint Nolan memento című filmjében.
Ez a novella egy belső konfliktusról szól, egy dilemmáról, erre van felfűzve. Egy lány fura dolgokat álmodik és ennek fura következményei lesznek a tetteiben. A novellaszerkezet úgy van megkomponálva, mintha töredékeket tennél össze, vagy hátrafelé tekernél egy filmet, amibe néha belenézel normál módon, de mivel nem érted, tovább tekered az elejére, hogy megtudd, mi történt ezelőtt, ami ide vezetett. Ez kábé a tartalommal hangzik egybe és van funkciója, ezzel ugyanis szándékosan erősebbé teszi a mondanivalót, de ezt csak a végén érted meg. A dramaturgiai szerkezete helyett az érzelmi ívre építkezik.
Tehát a történet, amit elmesélsz, meg fogja mutatni azt az oldalát, ahogyan ábrázolva és leírva a legintenzívebb élményt okozhatod vele az olvasónak, ahhoz pedig olykor lehet, hogy arra van szükség, hogy hátulról írj meg egy történetet. Elsősorban ezt kell magadban tudatosítanod és nem mások által megfogalmazott tessék-lássék kereteket követned, amiket csak akkor használj, ha használni szeretnéd, de ne érezd kötelezőnek. Légy kreatív! A novella egyfelől a szavak számát, keretet tekintve tömörebb, feszítettebb, szigorúbb, ugyanakkor sokkal szabadabb terep is, mint hinnéd. Kísérletezz vele, ha belelendülsz, imádni fogod.
No, de nézzük tovább:
Nézzük, hogy rétegződik a sok elem a novellában:
– konfliktus
Novellába valami egyszerű kell, de egy nagyobb konfliktust is írhatsz erős fókusszal, egész közelről fogod ábrázolni és rövid történetívvel, ez az a terep, ahol nem kell megmutatni olyan dolgokat, amiket egy regényben igen. A konfliktusod segít ezeket a jeleneteket kiválasztani, minden más egy mesélő narrációba fog összetömörülni és még a flashback is a rendelkezésedre áll. Tehát a nagy és bonyolultabb konfliktus nehezen gyömöszölhető rövid novellába, egy szeletét mutathatod, vagy ha ezért a kisebb konfliktusokat választod eleinte, azok semmivel sem rosszabbak. Konfliktusnak megteszi egy csavar, egy meglepő fordulat, egy különös következmény vagy bármi, ami meghökkenést, meglepetést okozhat a végén. De egy rövidebb történetszál rendes és kielégítő lezárással is jól működhet.
– karakterek, mellékszereplők
Erősen szolgálják a történetet, beágyazódva a világba, mint regényeknél. Teszik a dolgukat, noha azonban jóval kevesebb dolguk van, éppen ezért az a jó módszer, ha az olvasó úgy érzi belecsöppent egy társaságba és idővel majd megérti a beszélgetéseket. Nincs lehetőség nagyobb elmélyítésekre, esetleg némi dráma fér bele, de bonyolult karakterfejődésre nem kell gyúrni, a maximum egy újfajta felismerés lehet egy karakter részéről a történet végén. Tehát normális, ha a főszereplő némi élettapasztalattal több a novella végén, és érezzük, hogy ez fontos változás. Gyakran a csattanó, a felismerés elegendő és nem szükséges magyarázni a bizonyítványt. Hagyjuk az olvasóra, hogy magában ezt elintézze, ébresszünk gondolatokat és játsszunk az asszociációival, a következtetéseket hagyjuk el, majd az olvasó levonja a sajátjait. Ez az, amire még a novella megtanít, hogy bízz az olvasóban és felejtsd el a szájbarágást.
– leírások
A novella frappáns és nagyon kevés, de annál erősebb leírást szeret, a novella cselekményközpontúan is tartalmazhat jól elhelyezett atmoszférateremtést, elvégre itt is van tér és idő, a jelenetek nem lóghatnak a semmi közepén, de tömörebben kéri ezt is. Épp ezért nehezebb, mert nagy világépítés és terjengős leírások vagy túl bonyolult helyszínek (pl. egy idegen bolygó izgalmas, nyüzsgő városa nagy kihívást jelent, hogy ne hagyjon kíváncsiság-maradékokat az olvasóban). Okosan kell megírni, mert nem csúsztatunk bele túl mélyen, hacsak nem írunk olyan hosszút, amilyet akarunk, és ezt mégiscsak beleírnánk, mire pedig észbe kapunk, írtunk egy fél regényt. Tartsd a megszabott keretet!
Frappánsan lehetséges a bonyolultabb helyszín megoldása, de a világ elnyomhatja a szereplőt és a történetet, így érdemes óvatosan, tudatosan bánni ezzel és tudni, mi a célunk vele. Amikor túl izgalmas és nagy egy kibomló ötlet, az lehet, hogy nem novellának való vagy nagyon ügyesen kell megírni. Az erős fókuszba a nyüzsgő város egy szeglete fog csak beleférni, ahol a történés zajlik, mégis éreznünk kell a világteremtésből, hogy ez csak egy szeglet. A rövid terjedelem miatt rákényszerülsz a frappáns és tömör leírásokra.
– cselekményvezetés
Hopp, itt jön be újra az érzelmi ív. Mert írhatunk novellát egy házban folyó vacsoráról is hatalmas érzelmi frusztrációkat bemutatva, óriási konfliktussal, de cselekményünk nem lesz olyan sok a két fogás között, itt előtérben lesznek a karakterek és a mélységeik. De az is lehet, hogy keresztül autósüldözésezünk egy városon, vagy bolygókat írtunk ki két tollvonással. A novella az sokkal inkább a rövid érzelmi ívvel dolgozik, ez a dramaturgiája és a cselekményt ennek megfelelően sokkal egyszerűbb módon vezeti. Lehet benne több szál, össze is érhet, de egy sokadik szálon már nehéz lesz dolgozni vele, nincsenek olyan bonyolult kapcsolatrendszerek benne, mint egy regényben, vagy ha vannak is, (akkor csak arra fókuszál, hogy két embernek milyen bonyolult kapcsolata van, mert ez érdekesebb és mélyebb), de általában arra nincs idő, hogy ezzel komolyabban és több ember tekintetében túl mélyen foglalkozzunk a történet helyett. Ha megtesszük, a novella hirtelen átlép regény formátumba.
Egész egyszerűen, ha túlbonyolítjuk, nem akar majd vége lenni, zavarossá válhat és kicsúszhat a kezünkből az irányítás meg a terjedelem. A kapcsolatrendszereket a történeten keresztül próbálja a novella úgy mutatni, mintha a kapcsolatokat már bemutatta volna, de ezt következetesen teszi, hogy azért tudjuk, ki kicsoda és honnan jön, mi a jelentősége. Ennek van egy határa, míg belefér, de azon túl már az érthetetlenségig zavaró lehet. A novellákban erre is rá kell érezni, mert rászorítják az írót a legrövidebb önkifejezési módokra.
Regényben is előfordulhat, de inkább mellékszereplőknél, a főszereplő kapcsolati rendszerében egy ilyen ábrázolás ronda hiba is lehet. Hiszen regénynél a főszereplő meghatározó és a kapcsolatai nem felszínes ábrázolást érdemelnek, van hely árnyaltságra. A novella nem is kér annyi szereplőt, sem akkora konkrétan kirajzolt tereket és árnyalásokat, egészen szűk fókusszal egy apró részletet mutat csak az adott világból és éppen ezért a felszínen hagy kibontakozni.
A regény mélységének a közelébe sem ér, de a jó novella megírása sem könnyű munka. Ugyanakkor ne felejtsd el, egy novella nem regény mini változatban. Hanem egy regényszerűen kidolgozott világ apró szegmensében egy rövid cselekménysorra vagy hangsúlyos eseményre, esetleg érzelemre fókuszál és van röviden mondanivalója, lehet ütősebb is, mint egy regény. Egy oktatóm mondta anno, a novella az, amikor belesel egy kulcslyukon egy másik világba, a regény meg az, amikor kinyitod az ajtót.
Fókuszálhatunk belső dilemmára (az is konfliktusnak számít), vagy két ember kapcsolatára, egy helyre, egy adott időre, ezeket középpontba tehetjük és írhatunk belőle nagyon jó novellákat, ha a háttérben van konfliktus, és ezt kisütjük a végére, hogy megoldódjon. A novella nagyon laza és rugalmas terep kezdő íróknak is, hogy rájöjjenek, miben jobbak és próbálgassák a szárnyaikat. Nem mellesleg, ha nagy konfliktus van a háttérben, attól még mindenképpen egy kicsit fogunk megoldani, de nem árt tudni, hogy a nagy és a kicsi konfliktus hogyan illeszkednek vagy vezetnek el egymáshoz. Néha egy kis konfliktus megragadásával nagyon jól tudunk egy nagy konfliktus megvilágítására célozni. De ezt aztán hátra hagyjuk, nem fogjuk megoldani. Ilyen lehet egy háborús történet, amiben a háború borzalmainak egyikét mutatjuk be, miközben tudjuk, hogy milyen nagy és mély konfliktusból származik.
A regény apellál az egymásra épülő szálakra, amik erősítik a teljes komplex egészet, egy novella inkább kiragadott részlet és erős fókusszal egy könnyed kis dramaturgiai csomót mutat meg egy láthatatlan, sejthető nagy egészben, melyben ezt a nagy egészet is érzékeltetni kell, csak sokkal kevésbé kívánja a részletes felépítést, mint egy regényben. Ám, ha több szállal dolgozol benne, azoknak ugyanúgy a történetedet kell szolgálniuk a novellában is, mint a regényben, mi több, még csak nem is kell mindenképp összeérniük.
Ezen a ponton ráléptünk egy olyan szintre, ahol kinyílik előttünk a jó történet alapjainak komplexitása. Van azonban valami, ami mindent egyben tart, akkor is, ha a történetünk hatalmasra duzzadt és akkor is, ha kicsi. Mi az?
Egri Lajos a drámaírás művészetében így ír:
„Aztán itt van az ún. kötelező jelenet. Egyes szaktekintélyek szerint életbevágóan fontos; mások szerint nem is létezik. És miért életbevágó – ha életbevágó? És miért nem – ha nem? Minden tankönyvíró kifejtette saját kedvenc elméletét, de egyikük sem vizsgálta a kérdést egészében úgy, hogy azt a diákok is értsék. Az egyesítő erő hiányzott.
Szerintünk a kötelező jelenet, a feszültség, az atmoszféra, meg a többi – haszontalan. Valami sokkal fontosabbnak az eredményei. Nincs értelme emlékeztetni a drámaírót a kötelező jelenet hiányára vagy arra, hogy művéből hiányzik a feszültség és a bonyodalom – hacsak nem tudod neki azt is megmondani, hogyan pótolhatja őket. És ezt egy definíció nem fogja megoldani. Kell, hogy legyen valami, ami feszültséget kelt, ami bonyodalmat okoz – anélkül, hogy ezt a drámaíró tudatosan erőltetné. Kell lennie egy erőnek, amely egyesíti az összes részt, egy erőnek, amelyből a részek oly természetesen nőnek ki, ahogy a testből a végtagok. Úgy véljük, mi megtaláltuk ezt az erőt: az emberi karaktert – összes végtelen elágazásaival és dialektikus ellentmondásaival együtt. Egy percig sem hisszük, hogy ez a könyv mondja ki a végső szót a drámaírásról. Épp ellenkezőleg. Ha új utat törünk, sok hibát vétünk, és néha rosszul fejezzük ki magunkat. Akik utánunk jönnek, mélyebbre ásnak majd, és dialektikus írás-megközelítésünket úgy kristályosítják ki, ahogy azt mi remélni sem mertük. E könyv, amely a dialektikus megközelítést használja, maga is a dialektika törvényeinek van alávetve.
Az itt felvezetett teória a tézis. Ennek ellentmondása lesz az antitézis. A kettőből megszületik a szintézis, egyesítve a tézist és az antitézist. Ez az út vezet az igazsághoz.”
Ezen a ponton szeretnék rámutatni arra, hogy miféle módon mutatkozik meg hát ez az igazság, ebből megtudhatod, hogyan pozícionálj, és hogyan kerülheted el az ítélkezést és felszínességet, hogy valódi tartalmakkal dolgozz, hogyan kezeld a konfliktusokat, és a karaktereket.
Egri itt másoktól idézett, ez egy régi könyv, de amúgy nagyon jó alapgondolatokkal. Viszont itt a könyvben idézett személy eléggé mellényúl. Nem annyira a karakter a fontos, hanem a tézis-antitézis- szintézis elmélete és az a gondolat, hogy az egésznek a közepén az ember áll. Mert az bizony nagyon is működik. Nézzük meg hogyan lehetséges, hogy az eddig tanultakat egybefoglaljuk ezzel:
A dolog és annak ellenkezője, valamint a szintézisük, nem más, mint az ambivalencia, az egyensúly és kétpólusú egység, avagy egyik nincs a másik nélkül és bár ellentétesek, remekül kiegyensúlyozzák és kiegészítik egymást. Az egyszerre jelenlévő ellentétes érzetek, érzések, elemek és gondolatok színes skálája, melyek közül egyik sem igazabb a másiknál. Mindre szükségünk lesz, de nem mindegy, mikor és hol. Az ember, mint olyan, vagyis a karakter ennek a csúcsmintája, egyszerre jó és rossz, ismert és idegen, megszokott és meglepő és így tovább, egyszerre tud lenni minden, vagyis valamilyen és annak ellentéte is. Amikor karaktert alkotsz, szintézist végzel.
Amikor emberi érzelmekről írsz, szintézist végzel.
Az írásfolyamat egy szintetikus alkotói munka, ami magában foglalja az ellentéteket is, az ezekkel való munkát, és ez így van jól.
Ez miért fontos? Mert ez lesz az, amiben szabadon mozoghatsz és lehetőséget nyújt arra, hogy bármiben feszültséget generálj, és így remek író váljon belőled, nagyjából pont úgy, ahogy az ellentétek dolgoznak benned és egyben konkrétabbá válnak. Egy világban az ellentétek természetesek, és így is egységet képeznek, használhatod őket.
Lehet-e valaki szent és gyilkos?
Igen. Lehet. A társadalom szinte szentként tekint rá, de titokban sorozatgyilkos. (Dexter vagy Lecter) Vagy a történelemben ott vannak a keresztes lovagok, szentéletűek voltak köztük sokan, de rengeteg embert megöltek a háborúkban.
Használd a kreativitásodat a szintézisekben gondolkodáshoz. Találd meg, milyen ellentétek tudnak megjelenni a karaktereidben!
Egész konkrétan arra gondolok, hogy egy szereplő bizonyos kontextusokban ugyanúgy vagy máshogy, ellentétesen is viselkedhet, egyszerűen perspektívákat váltasz. Te fogod eldönteni, melyikkel dolgozol, milyen kontextusba teszed, hogy elhiggye az olvasó azt a karaktert. De alkothatsz vele nagyobb kontextust. Vegyünk egy szereplőt, aki lehet nyugodt pl. az orvosnál. A következő jelenetben már feszültebb, a következő jelenetben, mikor ismét vár a váróban az orvosra, már tiszta ideg, míg a következőben ismét nyugodt, de szomorú, már tudja biztosan, hogy haldoklik és nincs mit tenni. De ez a két nyugodt állapot nem egyforma, a felszín alatt valami ellentétes lapul. Ez egy bonyolult kontextus, és egy ellentétekből felépített drámai szituáció.
Amikor írni kezdünk, tervezéssel indítunk az ötletből, az első, amit létrehozunk, egy hármas egység, (világ- karakter- konfliktus) ám mindegyiknek két pólusa van, és ezeket össze is tartja valami, mindjárt kiderül mi az:
Kétpólusú világ – Az egyensúly feltétele, hogy ami létrejön, az pusztulhat is, kellenek a szabályok és a világ következetes egyensúlya mágiában, tudományban, minden apró részletben. Ezért a világ tartalmazza az ellentéteket is, akkor is, ha te nem akarod, hogy tartalmazza, számolj vele és inkább használd őket ügyesen. Mutatom:
Erre apró példát hozok:
– vannak gyógyító emberek a világban, akik érintéssel rendbe tesznek bármi sebet, kórt, erejük forrása a betegek hálájából eredhet.
Eddig oké, de akkor szükségszerűen egyensúlyozza magát a világ a jó történethez:
– ezek után ugyanis szükségszerűen kialakul egy igény, egy hiány az olvasóban, hogy kell lennie olyan embereknek, akik érintésükkel elveszik mások egészségét, betegségeket terjesztenek és a betegek szenvedéseiból ered a mágiájuk.
Olyan ez, mint egy mérleg két oldala. Tedd igazzá mindkét térfelet és lenyűgöző dolgok születnek a kezed alatt.
Ez csak egy példa volt. A tagadás is állítás. Az ellenkezés mindig valamivel szemben értelmezhető.
Ha nem ezt akarod, akkor muszáj lesz a gyógyító ember érintő mágiájának egy komoly árat szabnod, mert a világ semmit nem ad ingyen, és egyensúlyra törekszik. Így tudod te magad a kezedben tartani az egyensúlyt. Ha ezzel nem törődsz, akkor a történeted egész egyszerűen egy furcsa hiányérzetet okoz majd az olvasóidnak, amit senki nem tud majd megindokolni. Te jelöld ki a világ ellensúlyait és ne hagyd kicsúszni a kezedből, ne engedj el egyensúlyokat, különben látens hiányt generálsz a történetben.
Ezek az emberek akkor is kellenek bele, ha részletesebben éppen nem használod őket, mert az emberi agy metakommunikatív egyensúlyban és ellentétekben gondolkodik. A legtöbb fantasy, sci-fi azzal van elkalibrálva (nem tudják miért nem jók ezek), mert nincsenek igazán kiellensúlyozva, pedig ezekben nagy lehetőségek vannak a történetre nézve is. Potenciálként a világnak tartalmaznia kell minden egyensúlyt. Ezt a világegyensúlyt pedig a történetünk konfliktusa megbolygatja és kimozdítja majd a helyéből, végül a konfliktusunk megoldása lesz szépen az, ami visszabillenti azt a nyugalomba.
Miért itt, a novelláknál mondom el ezt?
Mert abban tudod gyakorolni és átgondolni. Ez olyasvalami, ami a legfontosabb eszközöd lehet a kreativitásodban, ragadd meg és használd!
Gyakran bizony pont kellenek a visszahúzó erők és jól jönnének a használatban, ehhez ismerned kell a világon belüli végleteket (tézis-antitézis). Ez a szükségszerűsége a világépítésnek és ez a szemszög ad neked hozzá nagyon erős logikai, történetvezetési és világépítési alapot. Most hogy átlátod a két pólust, nem kötöttséget látsz, hanem sokkal nagyobb lehetőségeket a világépítésben. Karakterre igaz ugyanez, ott maga az ember tud egy egész világ lenni. Gondolj például egy érzelmi skálára, aminek egyik végén a gyűlölet, a másik végén a szeretet van a maximumon. Minden érzelmet be tudsz fűzni ide, fokozatokban és ezek mozoghatnak egy karakteren belül, sőt őt is mozgatni fogják, minél jobban szeret vagy/és gyűlöl, annál inkább cselekedni akar. Az apátia viszont az lesz, amikor a karakter magára húzza a takarót és aludni akar. Ha nem érez, akkor nem akar cselekedni, alszik és kész.
Ennél több kell. Hogy képzeled el az érzelmek megmutatását? Szituációkban. Használd őket és zongorázz az érzelmi skálán a karakterekkel, így fogsz létrehozni egy szintézist, és érzelemhullámokat is az olvasóidban!
Kétpólusú karakterek – Sokat hallottunk már a Mary Sue karakterről, aki okos, szép, kedves, tökéletes barbibaba, csakhogy nem használható semmire. A túl tökéletes karakter ideaképe pedig hozza a túl rosszat is, a gonosz csúnya, csúf, kopasz Hókuszpók… bocsi, egy rusnya, gonosz dög, aki még sosem tett jót.
Egyfelől ez logikátlan és nem életszerű, vagyis hiteltelen. Másfelől álmosító, nincs benne potenciál, halálosan unalmas.
Emlékszel, hogy az elején írtam neked arról, hogy nem nem ítélkezünk? Ezen a ponton a szerző a dramaturgia szintjén ítélkező, a maga szélsőséges ideaképe szerint egy ítélkező kereten belül létrehozta azt a két üres karaktert, akikkel nem lehet kezdeni semmit. (Nem tud ellentétpárok színes skálájában gondolkodni, valamelyik felet lekotorja az asztalról.) Miért gond? Mert hiteltelenek, és mert a karakter jókat röhög magában, hogy neki így minden jó, képtelenség megmozdítani és motiválni, ezeknek nem lehet drámai szükséglete, egysíkúak! Nem tudnak érzelmileg elmozdulni az apátia szintjéről, nem kapcsolódnak be a történetbe. Céltalanok. Mit akarhat a világ legjobb, legszebb cukibabája? Semmit, hát tök jól el van érve neki minden, egy ujjal varázsütésre városokat ment meg, fenntartja a világbékét, boldog. Érdekel ez bárkit is? Nem. Képtelenség konfliktusba vinni, életszerűtlen, és nincs célja, mert már mindent elért, bizony itt lép be a kétpólusú karakter fontossága. Ha ugyanis van jó és rossz oldala is, emberi lesz, motiválható, sebezhető, szerethető és félthető.
Arról nem is beszélve, hogy a jó és a rossz megítélésének kell egy erkölcsi alap (ami nálunk a keresztény kultúrkör), ha nincs ilyened a történetben, a szereplőid elolvadhatnak a történetben, mint a cukormáz a napon. Etikai és legalább filozófiai alapok kellenek az új világod erkölcsi rendjének logikus kiépítéséhez. Jó példa a Spartacus. Milyen messze áll a római világ a miénktől? Pont erről van szó, a társadalmaknak mindig van valamilyen erkölcsi alapja és konszenzusa a hétköznapi élethez, ami meghatározza a világukat, a jó fogalmát, az erkölcs kereteit, de ez lehet, hogy tőlünk idegen. Ha pedig az, akkor ezt alaposan ábrázolni kell, jól ismerni és megmutatni. Miért? Mert ha nem is vagy vallásos, akkor is egy keresztény kultúrkörben élsz, ahol egyes dolgok természetesek, más dolgok furcsák. Ezt alaposan ki kell dolgozni és ügyesen beágyazni a természetes állapotokba a történetet.
Protagonista karakterünk egy jó főhős, csipetnyi rossz szokással, pár félelemmel, néha egy kis dilemmával és máris jobban van célja, élőbb, mozdul, motiválható, sérülékeny, van vesztenivalója, van kialakítható drámai szükséglete és képes a fejlődésre, ő maga cselekvőképes.
Antagonistánk egy olyan ellenkarakter, aki elvétette az erkölcsi mércét és világpusztításban utazik újabban, de szeretheti a kismacskákat, vagy lehet valami cuki hobbija, amitől sokkal emberibbnek tűnik. Ha orchideákat termeszt, az számára teremt egy privát szférát, és ha kilép az üvegházból, ő lesz a mintagonosz, ám ha belépünk vele az orchideái közé, megmutathatja nekünk az arca szebbik felét, emberi és érthető indokait szörnyű tetteire, és mélyítettük a karaktert, miközben szimbolikusan ábrázoltuk mennyire közel kerültünk hozzá.
Tehát minden karakternek két arca van (jó és rossz), és sokkal hitelesebbé, számodra is használhatóbbá válik, ha árnyalod őket, ha a gonosz néha tesz jót is, ha a jó tesz néha valami kis rosszat is. Arról nem is beszélve, hogy milyen vékony a határ a jó és a rossz emberek között, hiszen semmi nem fekete vagy fehér, a történet érzelmi színezését, avagy, hogy ki legyen a jó fiú, lehet, hogy csak az határozza meg, hogy te kit jelölsz ki, kiről beszélsz többet, hogyan helyezkedsz el a történetben és milyen perspektívát választottál a meséléshez. Az a lényeg, hogy az érzelmi skálán vegyesen válogass abból, amilyen a karakter lehet, minden dologra van reakció.
Martin ezzel szokott szórakozni, mielőtt kinyiffant valakit, megkedvelteti az olvasóval, több pozitív érzelmet visz bele, közelebbről mutatja, és bumm, kinyírja. Miért így? Mert így lesz megrázó.
Kétpólusú konfliktus − Ezt alaposan kiveséztük az elején, a konfliktus tartalmazza a megoldást is, így kerek. A konfliktusnak elég nagynak, szükségszerűnek kell lennie, majd az ellentétes karaktereken keresztül kibomló megoldásának is. Ne vágj bele az írásba anélkül, hogy tudnád, mi lesz a nagy konfliktusod konkrét és szükségszerű megoldása. Millió mintát találsz rá, tanulmányozd ezeket, ha még nem vagy biztos magadban. De a konfliktuson belül kifejlés/megoldás páros szükségszerűen alapeszközöd. Használd!
Ami pedig mindezt a három kétpólusú területet egybefonja, az az iránytűk királynője: a premissza. Ő a varázsgyűrűd mind fölött, kíméletlen és következetes. Ő a történet feje felett lebegő gondolat, ami mindent irányítása alatt tart és segít mederben tartani az egész történetet, mi több megmutatja a célt.
A premissza az összetartó erő a történetben és a koherencia alapja is, minden logika, cselekményszövés, párbeszéd, mozdulat, minden karakter az egész világ hozzá kapcsolódik.
Mit okozhat, ha nincs konfliktusunk, a lektoriknál mutattam, de ami ennél is jobban hiányzik, amikor szétesik egy konfliktusos történet, az a premissza. Félrecsúszott írásnál elsőre azt ellenőrizzük, követjük-e azt az ösvényt, amit a premisszánk bevilágít nekünk az úton, vagy letértünk onnan és eltévedtünk a sötétben?
Mi lehet a premisszánk esetleges másik pólusa, hogyan ragadjuk meg?
Egri Lajos:
„Előfordulhat, hogy az érzelem célt talál magának, és ezzel magát a szerzőt is meglepi. De ez véletlen, és ahhoz túlságosan is bizonytalan, hogy példaként állítsuk ifjú drámaírók elé. A célunk, hogy kiiktassuk a vakszerencsét és a véletlent. A célunk, hogy olyan utat jelöljünk ki, melyen minden írástudó útra kelhet, és végül elsajátíthatja a drámaírás biztos módszerét. Ezért a legfontosabb, hogy legyen premisszád. És a premissza úgy legyen fogalmazva, hogy mindenki azt értse rajta, amit a szerző szerint érteni kell. Egy homályos premissza ugyanolyan rossz, mintha nem is lenne premisszánk. A rosszul fogalmazott, hibás, vagy rosszul szerkesztett premissza szerzője arra riad, hogy céltalan párbeszédekkel – sőt cselekménnyel – tölti ki a sorokat és az idejét, miközben a közelébe se jut premisszája igazához. Hogy miért? Mert nincs úticélja. Tegyük fel, hogy drámát írnánk egy fukar karakterről. Tegyük nevetségessé? Röhejes legyen, vagy tragikus? Még nem tudjuk. Egyelőre annyi az ötlet, hogy írjunk egy fukar emberről. Vizsgáljuk meg közelebbről az ötletet. Bölcs dolog fukarnak lenni? Bizonyos fokig igen. De mi nem arról az emberről szeretnénk írni, aki szerény, megfontolt, ki bölcsen félretesz a nehéz napokra. Az ilyen ember nem fukar, hanem előrelátó. Mi azt az embert keressük, aki fukarságában az alapvető szükségleteket is megtagadja önmagától. Őrült fukarságában a végén többet veszít, mint amennyit nyer. És már meg is van a drámánk premisszája: „A fukarság pazarláshoz vezet.” A fenti premissza – ami azt illeti, minden jó premissza – három részből áll, és mindhárom elengedhetetlen egy jó drámához. Nézzük csak: „A fukarság pazarláshoz vezet.”
A premissza első része egy karakterre utal – egy fukar karakterre. (KARAKTER!)
A második rész – „vezet” – konfliktusra utal, (KONFLIKTUS)
míg a harmadik rész – „pazarlás” – utal a darab végére.” (MEGOLDÁS)
Mi kell akkor egy jó premisszához? Mi hozhatja igazán egyensúlyba?
Az, hogy tudd, mit írsz. A premisszát a te tartalmi szándékod hozza létre, hogy miről akarsz írni a történetedben.
Mindvégig arra kényszerít, hogy ezt ne téveszd szem elől. Ez teszi olyan fontossá és ez az az erő, amire szükséged van ahhoz, hogy jó történetet írj. Emlékszel? Elmondtam párszor, TUDD, MIT ÍRSZ. HA NEM TUDOD, AKKOR VALÓJÁBAN NEM ÍRSZ SEMMIRŐL.
A premissza egyetlen mondat, ami magában foglalja az érdemi mondanivalót. Nagyon izgalmas játék felfedezni magadban. A konfliktusod sokat segíthet a két pólusával, de a karaktered személyisége és a neki szánt fejlődés, a kitalált világod értékrendje, a mondanivalódat alaposan befolyásolhatja és segíthet a premissza konkrétabb megtalálásában. A premissza is alakulhat az elején, de hamar meg kell szerezned ezt a kis kincset magadnak, mert mire kiforr benned egy történet és kialakul a premisszád, már látni fogod az ösvényt a dzsungelben. De nagyon alaposan meg kell ragadnod a kis mocsok grabancát, mert szeret szökni és hajladozni is, mi több, egészen mássá lesz a történet, ha kifordítja a köntösét:.
A szerelem mindent legyőz
A szerelem nem győz le mindent.
Két állítás, mindkettő lehet igaz, attól függően, mit akarunk megírni.
A premisszának nincs igazi receptje, ahogy a gondolataid tartalmának létrehozásához sincs külső írástechnikai recept, csak magadra számíthatsz ebben, de jó minták vannak, használd őket bátran. Az a legszebb az írói létben, senki nem mondhatja meg neked, hogy mit gondolj, és mit akarj elmondani. A premissza mindig legyen előtted. Ha egy pillanatra is elbizonytalanodsz a történetedben, miközben zúgnak, sodornak az események, egyre csak belebonyolódsz, és egyre csak elhomályosul minden, akkor vedd elő, és ha ránézel, olyan lesz, mint egy lámpás a vaksötétben, ami kivezet a bonyodalomból. Mutatja, hogy ha már eleget kanyarogtál, irányt kell váltani az eredetileg kitűzött cél felé. Ám ne feledd, az apró kitérőknek is a történetet kell szolgálniuk és úgy nem veszel el a dzsungelben, ha figyelsz a konfliktusra és eközben a premisszára is.
A premissza tehát egyben tart mindent. Mindent. Egy novellát is, egy regényt is.
Térjünk vissza a novellákhoz. Ha megdöbbentő fordulat kell, használj szintéziseket, nézd meg, hogy a premissza ellentéte okozhatna-e nagy fordulatot? Vagy nézd meg, milyen emberi érzelmeket tudsz egy másik perspektívában bemutatni és ezzel az eddigiek ellenkezőjét is igazzá tenni. A kis ötleteknek is van premisszája, de bármit nézel meg közelebbről, mindig vannak olyan premisszák vagy nagy igazságnak hitt közhelyek, amiknek az ellentéte is igaz, de ez nagy eséllyel egy másik történet lesz.
Nézd:
A világ igazságos.
A világ igazságtalan.
A szerelem mindent legyőz.
A szerelem nem győz le mindent.
Minden gyermek rab.
Minden gyermek szabad.
És így tovább. Ezek premisszák és van mögöttük egy ígéret, egy valamilyen történet! És mennyi ilyen van! A premissza megadja neked a perspektívát, hogy milyen szögből meséled el a történetet, hogy mit akarsz mondani, mutatni, ez a szemüveg, amivel nézed azt a világot és ami a mélyben meghatározza a történetedet.
Innentől építkezünk tovább, de az eddigiek nagyjából a történet legmélyebb rétegei. Kibontjuk a további eszköztárunkat is és belemegyünk a részletekbe. De az eddigi tudásra bátran építkezhetsz, ezeket a gondolatokat tisztíthatod, sakkozhatod magadban kedvedre, kidolgozhatod és építkezhetsz akkor is, ha épp vonatozol. Mert dramatizálni egy jelenetet, emberek közti kapcsolatokat ábrázolni a gesztusaikkal, beszédükkel, tetteikkel, szintéziseikkel és a perspektívák váltásaival egyáltalán nem könnyű.
Ez az írástechnikai rendszer azt az alapot adja meg neked elvben, amiből kifejthetsz egy remek történetet, ha megérlelted magadban, de láthatod, hogy a lehetőségek a gyakorlatban szinte végtelenné nőttek. Szabad vagy, te döntesz, használd jól az eszközeidet.
Jó munkát!