Barion Pixel Építész vagy kertész? | Kreatív írás online oktatás

Az alkotói folyamatok analógiái. Ha egy kicsit eltávolodunk a munkánktól, akkor észrevehetünk mindenféle hasonlóságokat a világ jelenségei meg a munkafolyamataink között. Ilyen hasonlóság az építész vagy kertész típusú alkotói folyamat, de ez inkább játékos megközelítés, amiről olykor írók egymás közt szót ejtenek.

A személyes véleményem az, hogy igazából mindkét folyamatot csinálja mindenki, legfeljebb nem ugyanazon a területen, vagy nem az egész történetben egységesen, mert ez nem szabály, hanem módszer, de nézzük meg közelebbről.

A kertész

On Sai azt írja, − nem veszem át szó szerint −, hogy a kertész, élni hagyja az elültetett magot. Kíváncsi rá ő maga is, mi lesz ebből. Hagyja, hogy az ötlet alapjaiból valamivé felnövekedjen, és hatalmas növénnyé fejlődjön, ami aztán nem más lesz, mint maga a mű. Ezt abban a tudatban teszi, − jobb esetben −, hogy az elültetett mag, amennyiben az szilvafa volt, akkor azon majd szilva terem, és nem akarja, hogy banánok lógjanak róla. Kezdő íróknál, de ez még profikkal is könnyen előfordulhat, az a legnagyobb hibalehetőség, hogy némely kertészek az elültetett szilvafán váltig állítják, ők banánt szüretelnek majd. Nos, ez egy kicsit eltévedhet a műalkotások tengerén. Szilvafán ugyanis nem nő banán, csak szilva. Minden másból önámítás lehet.

Ez egy kicsit az a jelenség, amikor nem is tudjuk, mit írunk, és nem azokat az ágakat nyessük meg, ami jót tesz a növénynek, hogy beérjen rajta a termés, hanem nyomorgatni kezdjük. Lássuk be, hogy egy banánfának való metszés teljesen tönkretehet egy szilvafát. A mű megnyomorítása önmagunk megnyomorítása is. Ilyenkor nem tiszteljük a művünket, hogy az milyen akar lenni, nem ismerjük eléggé, hogy mi lehet majd belőle, és csak azt látjuk, milyennek akarjuk majd a végén látni, de ehhez képest rosszul fogjuk az egészet, és nem értjük, mi lehet a baj. Ha ez bekövetkezik, akkor titáni harcba kezdünk a saját regényünkkel és rengeteg kreatív erőt fel fog emészteni belőlünk, ahelyett, hogy mi magunk kibontakozhatnánk a történeten belül.

Ezek mélyen rejlő, érzékeny belső folyamatok. És nagyon félrecsúszhat egy mű, ha nem tudunk néhány alapvető dolgot hozzá. Az egyik az, hogy tudjuk, mit írunk, vagyis milyen magot ültettünk el, és öntözünk ahhoz, hogy felnövekedjen. A másik, hogy milyen lehetőségei vannak megformázott növényként a jövőben, mi az a forma, amibe leginkább jól érezheti magát ez a növény, és mi magunk mit tehetünk érte, hogy ne nyírjuk ki. Ezen felül milyen eszközökkel tehetünk meg érte mindent.

A saját mű önálló életre kel, de ezt nem könnyű megtanulni tisztelettel megformázni, türelemmel megérlelni, mert ezek belső határok. Van, amikor erőszakkal kell fellépni egy-egy oldalsó burjánzás ellen, máskor hagyni egy hajtást, hadd nevelkedjen és kivárni, míg megerősödik. Ha ebben ügyesedünk, egész jó dolgok sülhetnek ki belőle, de ha ne tudjuk, mikor mit darabolunk, vagy mit művelünk a szövegen belül, abból végképp csak káosz lesz. Ez hatalmas belső látást igényel önmagunkra és a művel való viszonyunkra. Eldönteni, hogy a szövegünkben valami fontos vagy csak sallang, alapvető ismeret lesz, ahogy haladunk az írói úton, de gyakorolni kell.

A magam részéről akkor szeretem ezt a kertész módszert, amikor karaktereket találok ki, vagy világot építek, ezeknek kellene a legélőbbnek lenni, de ez még a szöveg megalkotása előtt megtörténik. Mert nem csak az egész történet fakad egy magról, hanem akár egyesével is lehet a részeket magukban megnövekedni. A karakter magja a személyes motivációja és a drámai szükséglete, amit még a mellékszereplőknél is érdemes kidolgozni és izgisebbek lesznek.

A nagy konfliktus összetartja őket, de a részleteket is könnyebb kidolgozni, ha ismerem a karaktereimet, és tudom, mivé fognak válni a történet végére. Akkor nyesek le belőlük nagy darabokat, amikor elbuknak, elrontanak valamit, vagy amikor próbatételekkel formálódnak. Maga a szöveg és a teljes történet ebből fog kifejlődni és én így jobban látom őket. Persze mások lehet, hogy máshogyan csinálják, de az is teljesen rendben van.

Ha a kertész típusú alkotásban bizonytalan az író, annak végzetes következményei lehetnek és nagyon kövér kézirat. Ha elegendően felduzzadt, attól az a szöveg még nem biztos, hogy jó lesz.

Gyakran megesik az, ami velem is megtörtént még kezdő író koromban, hogy imádtam a limbust, a sok zöldet, a kövér szöveget, csak azt nem vettem észre, hogy az eredeti tervem egy büszke faóriás lett volna. Ehhez képest sikerült egy tucat gyenge ágú bokorrá növesztenem a szöveget, és ha a tartalmat szűkebben górcső alá vettem volna, láthattam volna, hogy ez nem egy fa, nincs törzse, kevés benne a tartalom, és sok a felesleges szöveg, ami nem mond semmit.

Megesik az is, hogy az ember egy egész dzsungelt képes felnevelni tele fákkal és bokrokkal, amitől nem látszik az egyetlen valós cél, a büszke fa. Ilyenkor egyszerre akarunk mindent megírni és több történetet is felnövesztünk abban a hitben, hogy egyet neveltünk, miközben a dzsungel még valamikor tavaly egy univerzummá nőtt.

Nehéz ezeket meglátni és ezekkel a problémákkal kezdeni bármit is. Ha akármelyikkel küzdenél, érdemes egyet hátralépni, és újragondolni, mit is írsz és mi a célod, milyen büszke fát nevelnél. Túl fontos meghozni ezt a döntést, hogy ráláss a művedre, mert ha bizonytalan vagy, az eredmény is bizonytalan, ráadásul hatalmas lesz.

Az építész

Az építész egy tudatos gyűjtögető, aki kicsi téglák tömkelegéből dolgozik, de ez könnyen fulladhat káoszba, amit nehéz uralni. Ugyanúgy fontos meghozni neki is azt a döntést, hogy milyen végeredményt akar, mert csak ez segíthet rendet tartani abban, mi legyen az, amit az építményhez felhasznál.

Erősebben tervez, mint egy kertész, szerintem. Ha látja a nagy egészet a lelki szemei előtt, magas templomot, büszke katedrálist álmodik, aztán már lehet egy egész várost. Végül nekilát. Meglévő téglái a kezdetek kezdetén igazi kincsek, hiszen sokat kutatott érte. Szépen egymásra helyezi őket, épül a mű. Ez a legkönnyebb már, gondolja − pedig ez a legnehezebb.

Elkészül, de az épület nem több ócska, düledező kunyhónál, pedig milyen sokat tervezte. No, de nem ilyennek képzelte, az álom egy katedrálisról szólt, és nem egy kunyhóról. Ez azonban még a jobbik eset, amikor meglátja a kis kunyhót, mert van, amikor a helyzet sokkal rosszabb. Van, amikor az építész katedrálisnak látja az ő düledező kunyhóját, és nem érti, mások miért nem látják munkája nagyságát és minőségét! Amikor ő kora megértetlen zsenije. A világ miért nem látja, hogy ő márpedig az, és punktum? Meghagyják hitében. Ám, egy napon, amikor tisztábban látva felébred, meglátja, hogy lefoszlik a fal, a festett ikonok, kiüresednek, a lemálló malter és az elillanó álomkép alatt hirtelen megpillantja értéktelen, aprócska, összetákolt kunyhóját. Elszégyelli magát. És azt mondja, ezt hogy tehettem?

Szétszedi a téglákat és szigorúan kiválogatja, észreveszi, hogy nem használt habarcsot, ami pedig a koncepció alapja. Hűha! Munka újraindul. Nézzük. Mi kell még? Gerendák. Jé, olyan is van? Cserép − erről korábban sosem hallott. Egyre lelkesebb, végül már ott van minden, ami egy katedrálishoz kell, lassan kettő is kijön belőle. Félve újratervezi, és ezennel nem becsüli le magát az építkezés és a tervezés folyamatát, pontosan megtervez előre mindent. Mikor hol mennyi habarcsot, melyik téglát használja. A ház felépül, és már sokkal jobb, de valami még hiányzik. Nagy, hideg termek vannak benne, amiben fázik. Hiányoznak belőle a növények és az élet. Görcsbe rándul a gyomra és újra munkához lát, ezennel már nem tervez újra. A katedrálisa csontváz, amire életet hord, és elkészül a végső mű. Ha elkészül. Ha képes egy templomba melegséget varázsolni, életet vinni. Ez egy nagyon nehéz folyamat.

Az aprólékos tervezéssel nincs semmi baj, ha valaki ezt szereti, szíve joga. De ez nem garancia arra, hogy a mű végül jó lesz. Miért? Mert szárazzá válhat, görcsössé, élettelenné. Ahhoz, hogy ez ne következzen be, tervezni is úgy kell megtanulni, hogy ne maradjon ki belőle a szív.

Persze építészünk már rég nem hiszi zseninek magát, sokkal szerényebben méregeti csinos kis templomát, amit úgy érzi, hiába tervezte meg olyan jól, mindenhol kilóg egy kis vakolat, vagy görbe a fal, vagy a torony, vagy a padló nem elég jó. Egyre csak a hibákat látja, mindazt, amit megtervezhetett volna, csinálhatta volna jobban, de nem tette. Jobban kellene. A következő jobb lesz. Mások pedig csodájára járnak, − akár.

Ami engem illet, bevallom, hogy mindkét katasztrófát megéltem. A szöveg és a történet elburjánzását éppúgy, mint az erős tervezéssel agyonnyomorított, hideg fal építését. De egyikkel sem voltam elégedett, sem alkotóként, sem emberként. Mindkét tapasztalat azt mondatta velem, hogy ezek a módszerek jók, hatékonyak, de folyton átesek a ló túloldalára, ahelyett, hogy megülném ezt a lovat. A ló megülése az én kihívásom. Azt kellett megértenem, hogy ezek a módszerek, a hozzáállásom, és ahogyan egy történethez nyúlok, olyan elvi eszközök, amiket nekem kell jól használnom, és jó lenne, ha nem ők használnának engem.

Ez a felismerés vezetett ahhoz, hogy alkalmas legyek kidolgozni saját magamnak a saját módszereimet, mikor melyiket hogyan keverjem, hogy az nekem segítsen, és egyben a történetet szolgálja. Ehhez tapasztalat kellett. Bátorság és határozott irány, egy cél, egy kitűzött eredmény. Nem egy homályba vesző könyvborítót képzeltem el és a fényes sikert, hanem egy konkrét kötetet, egy olyan történettel, ami tudom, miről szól. Mintha én már olvastam volna a saját könyvemet. A büszke fát láttam, vaskos törzzsel, tartalommal, szépen formázott lombozattal, egy téglákkal csinosan megalapozott oltáron.

 

Időközben pedig rájöttem még valamire, ami nekem is új volt. Persze senki sem ír csak kertészként, vagy csak építészként, de akár változhatunk az idők folyamán, annak megfelelően, hogy egy sokadik regény története épp mit kíván tőlünk. Talán lehetséges, hogy a kombinációkban is új recepteket alkotunk, hogy máshogy csinálunk dolgokat, mint eddig, elvégre az lenne a cél, hogy ne ejtsünk túlzó hibákat ebben, és a mű a végén kompakt legyen. Talán vannak olyan templomépítők, akik katedrálisaikat növények közé helyezik, és így töltik meg élettel, ablakaikba is virágot ültetnek. És az jó! Talán vannak a kertépítők, akik szilvafáikat átgondoltan, téglából megépített oltárra ültetik, csinosra metszett lombozatuk alatt az olvasó nekidőlhet a törzsnek és a tartalomnak, míg olvas. És az is jó.

Átalakulhatunk. A mű az, ami meghatározza az írót, és nem a módszerek, mert a módszerek változhatnak, és minden mű igényelhet belőlünk valami mást, mint a korábbiak. Ez a mű jutalma az alkotójának, önmaga sajátos, megújulásra ösztönző receptje, amit nem könnyű megtalálni. De ne adjátok fel, mindig van megoldás. Az írásban ez a gyönyörű, mindig van járható ösvény, még akkor is, ha néha vissza kell fordulnunk, ha valahol rossz irányba kanyarodtunk, de mindig van kiút és van tovább. Az új kihívás egy új ösvény. Olyan ez, mint egy videojáték, csak eleinte gyakran lemegyünk a térképről, anélkül, hogy észrevennénk. Később jobb lesz. Csak írj!

love:

Pandi