Barion Pixel Egy történethez szeretettel nyúlni | Kreatív írás online oktatás

Gyakorta azon kapom magam, hogy mennyi mindent szeretnék még elolvasni, és mennyi mindent szeretnék még megírni. Szokták mondani, hogy egy író ír. Meg hogy egy író olvas. Sokat. De ugye a kettő nem megy egyszerre.

Amikor ígéretet tettem, hogy megírom a Mágus és Sárkányt, tudtam, milyen érzések mentén és milyen történetet akarok létrehozni. Gyorsan le is körmöltem, de a történet még éretlen volt és felszínes. Most azon dolgozom, hogy jobban és szebben kibontsam, hogy ne kísérletezzek hiába, hogy a szereplőim valódinak tűnjenek és a világ egy fikarcnyit se hagyjon kétségeket maga mögött, hogy nem létezhet, mert de, nagyon is létezhet. A szívemben mindenképpen. Egy ideig azt hittem, hogy én nem hiszem el a sztorimat és ezért szenvedek vele, aztán rájöttem, hogy valójában megharagudtam rá. Megharagudtam a történetemre, hogy nem akarja nekem adni magát az ő teljes valójában.

A harag méreg. Dac, erőszak és vér. Belül. A történet nem változik meg, de én változhatok. Le kell csitítanom a haragot, és megbocsátani, hogy makrancosabb a kelleténél, de nem csak a felszínen való megbocsátás jöhet szóba. Igazi mély béke kell. Mert egy történethez szeretettel kell nyúlni, máshogy nem adja meg magát, nem szeret vissza, nem enged magához.

Úgy adódott, hogy erre elkezdtem figyelni. Olvasás közben is, filmnézéskor is, és munka közben is. Nem vagyok hisztis, vagy mindenképpen kritikai álláspontra helyezkedő ember, mert szeretem a tiszta, őszinte élményeket, tudom, hogy a katarzis egy felépített érzelemhullám és mindig fontos az első lépés is, az előkészítés, az építkezés, az összefüggések és így a végkifejlet. Legtöbben csak a végkifejletet akarjuk, de végigmenni az úton csak felszínesen megyünk. Ez a katarzis meg ugye akkor jön létre, ha az ember ezeket az élményeket nyitottan, előzetes elvárások és pökhendiség nélkül fogadja be, megadva a méltó figyelmet a történetnek. Figyelni pedig arra fogunk, amit szeretünk. De vajon képesek vagyunk az elvárásainkat egészségesen kezelni, lecsitítani egy kicsit, hogy a befogadás élményét ez ne zavarja meg?

Képes az ember íróként arra, hogy szeresse a történetét és ne múljon el belőle az a sok szenvedély az elvárások, a szintmeghaladás, a kaland, a dramaturgia meg a többi szakmai követelmény mentén? Hogy szeressem a történetemet, ha az terhet ró rám? Ha azzal fenyeget, hogy nem tudok felnőni őhozzá?

Egyszerűen. Úgy, hogy másokét is szeretem, látom és tisztelem. Úgy, hogy elhiszem, vagyunk olyan viszonyban ez a történet meg én, hogy közös hangot találjunk egymáshoz. Érzelmi erősödést gerjesztek magamban jó filmekkel, jó könyvekkel, jó írók munkáival. Megkeresem, amit ad egy történet és azt kivesézem magamban, megnézem, hogy van-e ilyen az én történetemben is. Figyelem az embereket az életben. Tanulságokat vonok le és tudom, hogy mi az, amivel azonosulni tudok belőle. Azt is tudom, mi az, amivel nem, és ezzel közelebb kerülök ahhoz, hogy megismerjem a saját belső értékrendemet.

Minden történet megérdemli, hogy szeressék, hátha elvezet a lélek labirintusában olyan helyekre magunkban, ahol még nem jártunk azelőtt. Mert egy történethez szeretettel nyúlni, legyen az film, könyv vagy éppen az, amit írunk, önmagában is kalandos út a katarzishoz. Az pedig, hogy sok történetet szeretünk, a legkevésbé sem tesz senkit csalfává. Hiszen a szellemi táplálék lehet éppolyan változatos, mint az étrendünk.

Azzal, hogy most ezt a regényt írom, olyan helyeken járok, amit álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik bennem. Labirintusok vagyunk. De felfedezzük-e magunkat, míg élünk?

“Amikor az első óra alatt Adrielon a rózsakertben az ablak alá ült, emlékezett a kis zöld gyíkra a lábánál, aki egy napsütötte kőre telepedett és visszabámult rá. A pofája oldalán piros pettyecskét viselt, ezért maradt meg az emlékezetében. Adrielon elővette a füzetét, és szénironnal jegyzetelte atyja odabentről kiszűrődő szavait. A feje fölött hagyták el a hercegek termét az értékes információk, ő pedig vadul jegyzetelt, gondolkodott és spekulált. Hatalmas csatákat vívott fejben, nagy seregeket élelmezett és megtervezte az útvonalakat, az utánpótlást, a víz biztosítását. Kiszámolta mekkora sereggel mennyi idő alatt tesz meg bizonyos távolságot gyalogosan, lóháton vagy vízi úton. Ostromolt városokat és ő maga is védett hatalmas várost. Nyílt csatákban bekerítésre és cselekre játszott, olykor nagy hadakat áldozott fel az első vonalakban, hogy elterelje a figyelmet és a csatát végül megnyerje egy cseles bekerítő vagy szétválasztó hadművelettel. Átgondolta a terepviszonyokat, a természetes védelem kifejezés egészen más jelentésárnyalatot kapott a gondolkodásában. Megfontolhatta a fegyverzeteket, a páncélok szerepét, a lovak jelentőségét, a sebesség és a hatékonyság vagy a gyors visszavágás fontosságát. Az ostromgépek mechanikáját, mikor érdemes cipelni és mikor elegendő tervek alapján helyben megépíteni, mik a falmegerősítés módszerei, hogyan kell motiválni az embereket, hogy maguktól is a gyilkos csatákba vessék magukat.

Már azt hitte, mindent tud a stratégiákról, amikor egyik nap a veszteségekről és a bukásról esett szó. Adrielon hallani sem akart bukásról, korábban elméletben minden csatát megnyert. Ott fintorgott az ablak alatt, azzal a bűntudat nélküli gondolattal, hogy a mai előadást halálosan unni fogja. Atyja minden kérdésére hamarabb tudta a jó válaszokat, mint a hercegek együttvéve, mégsem oszthatta meg senkivel mindazt, amit megtanult. Titokban szerezte ezeket az ismereteket, egyszerűen, mert érdekelte. Tudni akarta, mit tudnak ezek az ifjak, amit ő nem tudhat, helyette hímzéssel és rózsametszéssel vesztegetné el értékes idejét. Ami azonban nem érdekelte, az a bukás lehetősége. Ahogy atyja belekezdett a zavarba ejtő témába, menni akart, de végül meggondolta. Ezennel nem jegyzetelt. Lehunyta a szemét és maga elé képzelte atyját, amint fel alá járkál hosszú lábain és jelentőségteljesen beszél a hercegekhez. Az egyik az ablak mellett ült. Egy lyr. Magas, daliás, karcsú termetű legény, arcának jobb oldalán indás tetoválással, értelemtől csillogó szemmel és olyan fehér hajjal, amilyen csak a véneknek van. Már első nap észrevette Adrielont, de nem szólt róla senkinek.

− Megeshet, hogy mindent megteszünk a győzelemért, de a számításainkba hiba keveredik, a seregek nem tudják végrehajtani, amit várunk tőlük. Valami ok lesz a háttérben, de legyen szó árulásról, cselvetésről, csapdáról vagy egyszerűen túlerőről, a bukás bármikor ott lebeghet a fejünk fölött. S ha nem bukunk is el, más esetekben a győzelem sem az, aminek azelőtt hittük. Számolnunk kell a holtakkal, a versengve fosztogató ellenféllel, árvákkal, elrabolt nemesekkel, akikért borsos váltságdíjat kérnek. Felgyújtott és éhezésig kifosztott falvakkal. Kegyetlen járványokkal, elnéptelenedéssel. Bárhogy essen is, ne felejtsétek el, bármely napsütötte sziklán nőhet még virág. Idővel persze. Mert az emberi kéz képes bármit újjáépíteni, de az élethez bizalomra és rendre van szükség, élelemre, méltón eltemetett és megsiratott holtakra, kik nem maradnak fejfa nélkül. A csata ugyanis nem minden. Az élet a csata után újra elkezdődik. Egy háború mindig véget vet mindannak, ami addig volt a világ. Új világot kell hát teremteni a háború marta romokon. A sebesülteknek gondoskodás, az árváknak ölelés, a holtaknak jó pap jár. A túlélőknek pedig egy új esély.

Adrielon nem bánta meg, hogy végül meghallgatta atyja szavait. Elővette a papírjait és elgondolkodva egyetlen mondatot írt csak fel rá.

Bármely napsütötte sziklán nőhet még virág.”

 

/Mágus és Sárkány/ 

love:

Pandi