Barion Pixel Két tény közötti távolság… | Kreatív írás online oktatás

“Két tény közötti távolságot a fantázia ezer módján ki lehet tölteni, a színárnyalatok oly sokfélék lehetnek, hogy belekáprázik a szemünk.”

Egy történelmi regény írónak általában az a feladata, hogy levesse vagy erősítse a sztereotípiákat, és az üres bábok, seregek, vezérek vagy királyok mögött megmutassa, hogy milyen emberek és élettel teli szükségszerűségek mozogtak a háttérben. Ez egy kifogyhatatlan alapalany, ebben sajátos kihívásként tekinthetünk rá, főként, ha a történésekbe bevonjuk még a nőket is.

A történelmi regény fikció. Ezt tudomásul kell venni. Miért? Hogyan?

Sokféleképpen, de nézzük meg közelebbről.

Van, aki abba az irányba megy el, hogy a történelmet romantikusan kezeli. Ez nem azt jelenti, hogy a szerelmi száltól romantikus, hanem az írói ideológia – hogy így mondjam -, nem a történelmi személyekkel, hanem magával a korszakkal, annak hangulatával, sajátos társadalmi rendjével, és annak kisembereivel foglalkozik, erre építi a történetet. Ezt megteheti magában, vagy megteheti a régi mondavilágra építve is. Ha belegondolunk, a nagy néptömegek ritkán jelennek meg a történelem lapjain, pedig ezek az emberek is érdekesek és sokfélék voltak, de nem sokat tudunk róluk, így szabad a gazda. A kor lehet hiteles, maguk a szereplők általában – szükségszerűen − fiktívek, akik valószínűleg soha nem léteztek, míg hozzájuk hasonlók igen. Ebben van a romantika, a vadregényességben és a szabadságában. Ez nem azt jelenti, hogy az adott író ne kutatná a korokat, amikről ír, csak azt jelenti, hogy az író nem royalista, a történetvezetését nem képes az ember kilesni a töri könyvekből, a hősei egyszerű emberek és nem a nagy, és ismert és történelemkönyvekből megszokott alakok.

Van olyan történelmi romantikus, ami már szerelmi szállal csinálja ugyanezt, de ott az érzelmi vonal, és nem az akciók okozzák a katarzist, bárhol játszódhatna. A bonyodalom és a mélyebb kontextus a társadalmi konvencióknál kezdődik, amit a szerelmesek legyőznek, hiszen ezáltal vannak akadályoztatva, majd amit valami módon áthidalják. Ezek a regények minden látszat ellenére nem „csak rózsaszínek”, akkor jók, ha a társadalmi korrajz erős és hihető. Ha a szerelmi szál emberien van ábrázolva és kontúrozva is. Ezek nem lányregények, minden hasonlatosság ellenére talán sokkal többet mondhatnak egy-egy korszakról, mint amire számítunk. Az, ahogyan a szerelem megélhető egy-egy történelmi korban, nagyon sokat elárul arról a világról, éppen ezért ilyen regényt írni sem könnyű, és ez sem kivitelezhető alapos kutatás és megfelelő korszakérzék nélkül.

Vannak még a hard core történelmi regények, amit én személy szerint két csoportra tudok osztani. Ezek azok, amik keményen belenyúlnak a témákba, a nagy alakokba, és igyekeznek azt hozni, amit a legfrissebb történelmi kánonban megtanulhattunk, vagy amit össze tud ollózni újszerű elméletekként, de egy kicsit más perspektívát adnak, mint egy szakkönyv. Ezek személyesebbé teszik a történelmet, szinte baráttá egy nagy hőst, akit közelről megismertet a szerző, és a szereplő motivációit sorra veszi, ami hatalmas kihívás önmagában is, csak egyetlen fő karakterre nézve, nemhogy többel elvégezve. Ők ismerős ismeretlenekkel dolgoznak, és a fentiekből akár mindent tartalmazhatnak egyszerre, (romantikus korábrázolás fiktív szereplőkkel, vagy szerelmi szál, ami jelzi a kor társadalmi nehézségeit), mégis a nagypolitikába visznek, királyok, hadvezérek, a fennmaradt nevek és tudományosan elfogadott tények közé. Itt is vannak eltérések az íróknál, ki milyen módon mesél, és ebben oszlik kétfelé az, ahogyan látom ezeket a műveket.

Aki azt szeretné elolvasni, amit a töri órákon hagyományosan megtanult, annak is van opció, például vannak, akiknek a könyvei afféle konzervatív történelmi regények, hűen tükrözik a tényeket, de picit szaklap-szagúak, ami ékes példája a konzervatív leckék felmondásának. Aki ezzel a technikával dolgozik és minden felelősséget a történészek munkáin hagy rajta, mert írónak vallja magát elsősorban és nem történésznek, az egy teljesen elfogadható koncepció. Itt megjegyezném, hogy sokan hiszik az olvasók közül, hogy ez a történelmi regények írásának a módja, de ez nem így van. Ennél nagyobb a műfaj perspektívája.

Mert vannak újszerű felfedezők, és egy kicsit mélyebb, elgondolkodtatóbb művek is, ahol az életszerűség és a történések kalandos megvilágítást kapnak, és amiből, ha így történt volna, az ismert történelmi tények is úgy maradnak fenn, ahogy azok éppen vannak. Tehát szó sincs róla, hogy az ember szembemenne a tényeknek, ez egy történelmi regényeket író alkotónak sosem szándéka.

Ha kíváncsi vagy rá, elárulom, hogy Bizánc is ide tartozik, és hogy az egész még érdekesebb legyen, bevontam ebbe az egész folyamatba a nőket. Erre nagyon egyszerű okom volt. Az egy dolog, hogy méltatlanul elhanyagolt téma a nők élete és tevékenységei, de azért ne feledjük, régen is a világ lakosságának a fele nőkből állt. Egyáltalán nem mondhatjuk, hogy nem gyakoroltak hatást az eseményekre, és azt sem mondhatjuk, hogy egyformák lettek volna. A nőknek is van joga egymástól különbözőeknek lenni, mint ahogy a férfiaknak is.

Másfelől azt se feledjük el, hogy a történészek kezét megköti a tudományos keret, és a fiktív elemek bizony szükségesek egy történelmi regényben is, ki kell tölteni a logikai láncokat a tényelemek között, lehetőleg valami életszerű, hihető vonallal, ami beillik a korszakba, és egyeztethető a hűen ábrázolt szereplők jellemével is. Ha innen nézzük, a tények közötti üregeket a történelmi regény író következetesen megtölti élettel. Ettől, valamint az életre kelt szereplőktől szinte megelevenedik a világ. Ez a cél, és ez a legfőbb katarzis okozója is, − részemről ebbe komoly hitet vetettem −, hiszen a szövegek soha nem rugaszkodnak el annyira a valóságtól, hogy azokból ne lehessen egy nap kihozni a dramaturgiai szempontú katarzist, még akkor is, ha legfeljebb a fő karakter hősi halála a végszó. Mert a történelemben mindenféle alakok megfordultak régen is, az alattomos bajkeverő férgektől a hősökig, az egyszerűektől a bonyolultabb jellemekig, a gerinctelen árulóktól a keményfejű önfeláldozókig. Pont ilyenek voltak a nők is.

A történelmi regény reneszánszát éli, az emberek igénylik a múltról való tudást, és az azzal való ismerkedést, a régi korok problémáinak és embereinek meglátását, amihez egy történelmi regény szinte csudával határos módon közelebb visz. Élmény ez, valódi időutazás.

Ugyanakkor a regény írója nem történész, nem szakmunkát ír, hanem élményt, történetet, mesét tálal fel. Ami azonban nagy erőssége, hogy ad egy fókuszt, amivel bizonyos kérdésekre, korokra és személyekre, felhívhatja a figyelmet, ezután már az olvasó dönti el, hogy szeretne-e még hitelesebb képet kapni mindarról, amiről, és akiről olvasott. Szabad tovább gondolkodni és érdeklődni, szabad aztán történészek tudományos munkáit is elolvasni, ami szintén nagyon érdekes és sokkal izgalmasabbá válik a történelmi regények szeretetteljes árnyékában.

Végül pár mondat Bizáncról:

Ez egy hard core történelmi regény, aminek szereplői szinte egytől egyig történelmi szereplők, nem kitaláltak, valóban éltek, és ami róluk tudható, mindaz szerepel a regényben.

De ne feledjük:

Két tény közötti távolságot a fantázia ezer módján ki lehet tölteni, a színárnyalatok oly sokfélék lehetnek, hogy belekáprázik a szemünk.

A spártai származású Hérakleiai Anasztáziáról, aki egyébként Teophanó néven uralkodott a Kelet-római birodalomban, és a későbbi híres, a legnagyobbak közt számon tartott Bolgárölő Bazileiosz császár anyja volt, még egy wiki sem volt eddig. A regény hatására egy kedves történész ismerős elővette a szócikket és elkészítette, amit ezúton is megköszönök Kanyó Ferencnek.

A Bizánc trilógia tehát Anasztáziáról, avagy uralkodó nevén Teophanóról szól (szokás volt uralkodói nevet adni az embereknek Bizáncban, ha császári rangra emelkedtek, ezért van két neve), és a történet nem mellőzi a magyarok akkori történelmét sem. Megtalálhatjátok benne például az ifjú Géza fejedelmet, a Szent Koronát, vagy azt, miként működhettek a nők a politika hátterében.

Remélem tetszett ez a bejegyzés, oszd meg bátran!

love:
Pandi