Barion Pixel Célokkal az úton, de hogyan? | Kreatív írás online oktatás

Volt idő, amikor azt hittem, ez nekem nem fog menni. Csodálattal néztem a jó szövegekre és azon morfondíroztam, vajon mi lehet mögötte? Mit csinált az író, min ment keresztül ehhez, látott-e almafát, madarat, kóstolt-e vaníliás lepényt, miközben alkotott? Mit olvasott? Milyen bort ivott a barátaival görbe péntek estéken? Mit érzett, ha látta elsuhanni a sárga villamost, és a szél vajon fújt-e akkor? Mit csinált, hogy ezek a mondatok megszülettek benne? Én is ezt akartam csinálni. De nem tudtam, ő milyen életet élt. Nem tudtam, és nem is tudhatom meg soha pont azt, ami érdekelt volna. Legfeljebb csak érzem a sorok között.

Volt idő, amikor azt hittem, ez nekem nem fog menni. Kíváncsi voltam, mégis tehetetlennek éreztem magam. Láttam, hogy a szöveg, amit nagy átéléssel és szeretettel írtam, kívülről nézve szinte gyerekes, olykor a lelkesedésem takart be vagy élezett ki hibákat. Nagyon fájt, mert jobbat akartam, de nem ismertem rá módot. És ezért kerestem az utat oda, ahol majd jobb is lesz. Mégis fejtörést okozott a hogyanok sora. Tomboltak bennem a kreatív erők, mégsem tudtam velük mit kezdeni, nem tudtam őket használni, és sokkal inkább ők uralkodtak rajtam, mint fordítva.

Sokáig gondolkodtam ezen, mi tévő legyek, hogy változtatni tudjak jó irányba. Akárhogy erőlködtem, csak rosszabb lett a szöveg, olykor tőlem idegen. Máskor megvillant valami, mégsem tudtam megismételni. Elvesztettem az írás örömét és haragudni kezdtem magamra. Megijesztett a szakadék köztem és a kitűzött célom között. Már arra gyanakodtam, hogy híján lehetek a tehetségnek, ha ez ennyire nehezen megy, pontosabban egyáltalán nem megy. Be kellett látnom, hogy nem maradhatok így, de annak sincs értelme, hogy erőltessem, ami nem megy. Olyankor bevallom, egy időre fel is adtam, még ha foglalkoztatott is a kérdés, hogy motozott bennem akaratom ellenére, egyszerűen megpróbáltam lerázni magamról. Hogy hagyjon békén. El akartam felejteni az egészet és nem akartam írni. De nem hagyott. Mert amikor a történetek mozogtak bennem, az belső bizonyossággal történt. Azt a helyén éreztem, de kellett volna a képesség, hogy meg is tudjam írni azokat és kifelé megtanuljam őket megfelelően tálalni.

Akkor még nem tudtam, hogy eljutni a megíráshoz, a rendszeres íráshoz önmagában is nagyon nehéz. Főleg a mai világban, hogy percenként tíz dolog is besétál az ajtónkon, anélkül, hogy hívnánk. Egy írónak olykor elég egy szúnyog, hogy megzavarja, másokat az sem zavar, ha elmegy mellettük percenként egy tehervonat. Azt hiszem, hogy ez részben hangulat kérdése, másfelől meg egy alapérzés, a biztonságban tudottság érzése. Ha egy kávézóban van meg, ott fogunk írni, ha otthon, akkor ott. Nem a hely számít, hanem az igény arra, hogy egy kicsit felfekhessünk a világ tenyerére és kiszolgáltatottan ott lebegjünk, amíg alkotunk. Ha ezt elfogadjuk, könnyebb lehet. Ez az igazán nehéz, kilépni a pörgésből, ami az életünk. Mint amikor elmerülünk egy játékban. Mert az írás bár technikailag nem teljesen az, de azért mégiscsak egy játék. Olyasmi, amibe az ember elmerül, mintha víz alá menne és megszűnnek a hangok, a tapintás, csak lebegünk benne és eközben az agyunk és a lelkünk, a szellemünk egyszerűen olyan belső kalandokra visznek, ahol még nem jártunk. Ha pedig igazán jól csináljuk, akkor megeshet, hogy itt még más sem járt, és ha ügyesek vagyunk, képesek lehetünk erre a kalandra másokat is magunkkal vinni a szövegünkön keresztül. Előbb azonban nekünk kell végigjátszani. Ha tényleg nem járt itt még senki, bizony igazi kaland lesz később is, hisz ettől lesz a mű eredeti. De akkor is kaland, ha csak nekünk eredeti, ha még felfedezünk, kísérletezünk, játszunk és élvezzük magát a játékot. Talán nem tökéletes, de a miénk.

Attól pedig, hogy vannak céljaink és játékosan jutunk el hozzájuk, egy másik oldalról nézve egy nagyon komoly szellemi munka is. Mert ha azt mondom valakinek, ez egy játék, akkor azt hiheti, hogy ez valami komolytalan. Holott a játéknál nincs komolyabb a világon. Másfelől, ha azt mondom, hogy komoly szellemi munka, akkor azt hihetik, hogy szenvedés az egész, de ez sem igaz, hiszen a szellemi munka lehet élvezetes is.

Furcsa ezt elmondani olyannak, aki nem műveli, vagy soha nem gondolkodott ezen, és az egyik vagy a másik oldalra húz, mert ezt hiszi, hogy nem lehet övé egy mérleg, vagyis a serpenyők mindkét oldala. Pedig lehet. Az írásban ez az egyik legnagyobb felfedezés volt az életemben, amit ma is nehéz megfogalmazni, de ha nagyon röviden akarnám elmondani, akkor azzal fejezhetném ki a legjobban: Minden igaz, és akár annak az ellentéte is. A világ mozgásban lévő állandó szintézisek sora.

Az első és legsúlyosabb, legtovább kitartó tévedéseimet én magam hoztam létre. Jogom volt hozzájuk, ez nem kétséges. De megrekesztettek a magamnak kirótt korlátaim. És nem azért, mert rossz döntés volt. Hanem azért, mert annak a történetnek, amit írtam, az ő számára volt rossz az az írói döntésem. Kezdő íróként ezt elkövetni tökéletesen normális. Felismerni pedig hatalmas lépés. Amikor pedig új műbe kezdünk, már sejtjük, hogy ezen a téren nem mi döntünk, hanem a történet igénye fogja megmutatni nekünk, mi a legjobb írói döntés és hogyan meséljük őt el. Sőt, ha véletlenül akkoriban nem hozok rossz döntést, valószínűleg ezt később egy másik történetnél mégis elbukom. Miért? Mert előbb el kell rontani valamit, rosszul kell megfogni, hogy érezd, milyen anyagból van. Ha ezzel egyszer találkozol, és eléggé elrontod ahhoz, hogy megérintsen, lesz tapasztalatod és elgondolkodsz a történet mélységében, akkor legközelebb is tudni fogod, hogy itt erre figyelni kell. Hogy a történet felkínálja magát, megsúgja, milyen akar lenni. Elgondolkodsz magadban. Elgondolkodsz azon, hogy a történet valóban ilyen-e vagy jobb lenne egy másmilyen formátumban, más szerkezettel, más hangon, más narrációban? Akkor érteni fogod, hogy minden történetet el lehetne mesélni millióféleképpen, de lesz köztük egy olyan, ami neked való, és amit ha elmesélsz, maga a történet is elégedett lesz, hogy így mondjam. Olyan ez, mint a párhuzamos világok, csak itt a szöveg minden megváltoztatható szava a döntő fordulat és lehetséges új sík. Akkora szabadság és olyan ijesztő lehetőség, hogy szinte felfoghatatlan. Ezen a ponton pedig a történet megmutatja magát, hogy neked íróként milyen módon tud a legjobban a tenyeredbe feküdni, mint egy kismacska. Akkor fogod látni, hogy eddig a lábánál fogva lógattad szegényt. De ha kapcsolódtok egymással, a történeted kedves kiscicaként fog hozzád simulni és egymás társaságában össze fogtok hozni valami nagyon jót. Ez lesz az, amikor a történet behúzza az írót is. Nemcsak az olvasókat. Ez a vonzás akkor az igazi, ha maga a szöveg képes erre. Nemcsak a történés és a fordulatok, hanem a kiáramló szavak, amikből a mondatokat alkotod, aztán jön csak a tartalom, amit kifejezel vele. Mert nem elég az izgalmas sztori, kell annak az érthető és izgalmas megfogalmazása is.

 

Meg akartam fejteni ezt a titkot, mert nem tudtam, mitől lendületes egy szöveg, mitől szép, mitől vonz be, miért olvasok szívesen eseménytelen dolgokat ott, ahol a szavak vonzanak? És miért taszít a szöveg ott, ahol van történés, de a szöveg közönséges és fakó? Egyáltalán mit kezdjek ezekkel? Magam nem tudtam írni legfeljebb az utóbbi szerint. Akkor fedeztem fel, hogy a jó szövegek mélyén van egy soha ki nem mondott, mélyebb tartalom, míg a szöveg egy szépen kicsiszolt és gördülékeny, vonzó felszín, amin át leláthatunk a tartalom mélyébe. A felszín egy manipulatív eszköz. Ez a szövegünk, manipuláljuk vele az olvasónk asszociációs rendszerét. Ha a szöveg mélye üres, a manipuláció felszínes lesz és fakó. De mi az, ami a mélyben van? És mit jelent ez a fakóság, amiről beszélek?

Ez a fakóság a dolgok steril folyása, olyan formában, amiben semmi izgalmas nincs, csak úgy megtörténnek. Vannak. Ez a fakóság valójában a megírásról árulkodik, mert a legeseménytelenebb dolgokat is lehet izgalmas köntösben tálalni. Olyan ez tényleg, mint egy tálalás. Ugyanazt az ételt lehet izgalmasan tányérra tenni, gusztusosan tálalni, míg oda is lehet csapni a tányérhoz egy merőkanállal. Az eredmény szemmel láthatóan nagy különbséget mutat. Vagyis nem az a lényeg itt ezen a ponton, hogy a kása, amit tálalunk, milyen tartalommal bír, hanem, hogy mivel dobjuk fel, hogyan tesszük az egészet mások elé, hogyan formázzuk meg. Ugyanakkor ott van a tartalom is, a történet mélye. Vagyis a kása íze és összetevői. A dologban az a különleges, hogy a megfogalmazásban, vagyis a tálalás izgalmasabbá tételében segít a tartalom ismerete. Ezzel azt akarom mondani, hogy sokféle módon tudjuk a történet különböző részeit jól tálalni, de a tartalom lesz a megmentőnk. Kezdésnél például az az izgalmas, ha bedobunk egy információs horgot. Ez nagyjából így néz ki:

„Amikor levágták mindkét lábamat, sokáig depressziós voltam, és csak bámultam az üres helyet, ahol a lábaimnak, mint korábban, lenniük kellett volna. Aztán egy évembe telt, mire megtanultam rendesen repülni.”

Ez a kezdés meghökkentő, most csak írtam valami szokatlant. De ott van például a Harry Potter, amikor mágusok megátalkodott muglik ajtaja elé tesznek egy különleges jellel rendelkező kisbabát. Aki nem mellesleg egy repülő motoron érkezik meg egy bozontos óriás kezében. Ott kell hagyniuk, merthogy ők a vérrokonai. Később látjuk, hogy valóban megátalkodottak és máris szimpatizálunk az addig alig látott varázslókkal, alig várjuk, hogy megint elénk kerüljenek. Még semmit nem tudunk a történetről, ez a nyitás azonban egyszerre izgalmas, meghökkentő és egyszerre vetíti előre a nagy konfliktust is.

Vagy ott van a Gyűrűk ura kezdése, a hatalom gyűrűjének sorsát mondja el, ami elveszett, de valójában egy hobbit őrizgette idáig a mellénye zsebében, és amikor azt Frodónak adja, a dolgok hirtelen megváltoznak, és beindul a történet, előre vetítve egy nagy konfliktust. Egy valamilyen változás okozhatja a konfliktus megjelenését, amit kiváltó oknak is szoktunk nevezni. Ez az az esemény, amiből megértjük, hogy miért éppen most jelenik meg ez a konfliktus. Meghökkentő és izgalmas kezdés.

A dolgok izgalmassága nem csak a szavakban rejlik, hanem az információkban, az írói ígéret korai megtestesülésében. Ezt akkor tudjuk jól kitalálni, ha tudjuk nagyjából legalább, mi lesz a nagy konfliktusunk. Ha nem tudjuk, mire megy ki a játék, úgy nem lehet izgalmasan tálalni az elejét, vagy mást fogunk ígérni, mint amire végül kifut a történet.

Éppen ezért gyakran megesik, hogy a megírt történetünk elejét újra és újra átírjuk, míg az eleje és a vége tökéletesen össze nem passzolnak.

A történet mélységéről nehezebb beszélni. Egy kicsit mindig arról szól majd, ami az írót foglalkoztatja. Például Tolkient bizonyára foglalkoztatta az a kérdés, hogy a legkisebb, leggyengébbnek látszó emberek is képesek olyan tettekre, ami megváltoztathatja a világot. Ennek szimbólumai lettek a hobbitok, így kerültek mindennek a középpontjába. Vagy foglalkoztatta őt a barátság. Samu és Frodó kapcsolatában nem annyira Frodó az érdekes, hisz neki minden erejét leköti a küldetése. Hanem Samu, aki ígéretet tesz, és azt betartja, mindvégig vele van, elkíséri, támogatja, segíti, barátként még azt sem hagyja, hogy elveszítse a bizalmát, nem enged a barátságból egy fikarcnyit sem, nélküle Frodó elveszett volna. Ez így igazi tud lenni és bemutatta a barátság megtartó erejét. Ez benne van a történésekben.

A történet mélye nem olyasmi, amit kimondunk, hanem az, amit a cselekményeken keresztül bemutatunk. Nem feltétlenül mondjuk ki. Ábrázoljuk. Arra sincs szükség, hogy túl sokat agyaljunk rajta, elegendő a következetes történetvezetés. Az írásművészetnek szerintem egyébként ez a művészi lényege. A kimondatlan mutatás, érzések és következtetések, amik nincsenek direktben az arcunkba tolva, mégis ott van, szinte észrevétlen, és mégis mindenki érzékeli. Nos, ez az, amitől gyönyörű ez a szakma, mert ezt is millióféleképpen lehet csinálni és mindenki aszerint műveli, ahogy csak akarja. Ezt nem lehet megtanítani. Mutatni tudom, beszélni róla, megérted és átgondolod, aztán észreveszed a saját soraid között, és eszerint már tudod játszani az írásművészet hangszerén a te saját dallamodat. De hogy hogyan csináld, azt nem tudom elmondani és nem is kell, hiszen van neked saját dallamod. Mindenkinek van. Mert nincs rá recept, nincs rá szabály, nincsenek követelmények azon kívül, hogy világos legyen és érthető, a szövegen keresztül követhető. Csupán annyi a dolgod, hogy fedezd fel magadban ezt a dallamot, vagy talán még ez sem, elég játszanod. A történet mélységei mindig homályosak egy kicsit, és ezen a szinten van egy szubjektív értelmezési tartomány is, ahol csak bizonyos olvasók értik majd, ami benne van, míg mások nem értenek olyan mélyre. Ez is normális és totál rendben van.

Ugyanakkor a mélységek és a szövegünk viszonya továbbra is olyan lesz, mint a jéghegy a tengerben, aminek alig látszik néhány százaléka a felszínen. Ez ne keserítsen el. Nem kell annyira görcsölni a hegy felszínre hozásán. A történet logikus eseményei és a karakterek közti interakciók eléggé elevenné teszik a történet mélységét is, nem lesz szükséged ennél többre. De ezekkel jól kell bánnod, és bátran kell vele játszani, szenvedéllyel, érzelmekkel. Csináld bátran, ne félj a történeted mélységétől, az is belőled fakad és nem egy idegen dimenzió. Minél ügyesebben játszol az emberi vonásokkal, viszonyokkal, motivációkkal, fordulatokkal, annál nagyobb lesz a történeted mélyére való rálátásod is, később pedig az olvasóé is.

Visszatérve a felszínre a szövegem tehát siralmasan rossz volt, és nem tudtam, miként haladjak a célom felé, hogy ne csússzak le az ösvényről. Tudtam, milyen regényt akarok megírni, bennem volt, tíznél több éve kutattam utána és még az utolsó jelenet is lefutott már a fejemben, miközben a közepén akadtak nagy zavarok, homályok és kavarok. De volt egy kezdő és egy végpont, tudtam, mi lesz a nagy konfliktus és mik a kisebbek. Felsorakoztak a beépítésre váró történelmi tények, amikhez hozzá kellett alakítanom a szereplők motivációit. Már csak a megírás kapujában álltam, és ezen a terülten nagyon gyengének éreztem magam. Egy nap észrevettem, hogy ez a gyengeség átjön a szövegen, hogy írói hangként nem elég határozott mindaz, amit leírok.

Akkor elhatároztam, hogy írok novellákat, minden hónapban egyet. Egy éven keresztül minden hónapban írtam egy novellát. Eleinte nehezen ment, és nem tetszettek egyáltalán. Később már előre készültem rájuk. És ahogy telt az idő, egyre jobbak lettek. Végül megtaláltam azt a hangot is, ami határozottabban kezdett el Bizánc világának mélységéből mesélni. És ez a hang úgy zengett, hogy tudtam, ő az igazi. Így írtam meg a regényt.

Ma már tudom, minden történetnek saját hangja van. Bennem. Talán az összes regényem más hangon szólal meg, de az biztos, hogy van nekik, és ha ezt megtaláljuk, onnantól maga a megírás egy sokkal összehangoltabb, meghittebb folyamat lesz, mint addig.

 

A céljaink tehát hasznosak, a bevezetőkben és a tréningen beszéltem róla, miért fontos konkrétabban ismernünk, mit akarunk. Most elmondtam, hogy ez a folyamat miért nagyon nehéz. Tudom, könnyen beszélek, mert túl vagyok rajta. De gyakran az jelent problémát, hogy jaj, félek, elveszik a célokkal az írás öröme. Nem veszik el. Csak ideiglenes állapot. Sokszor a csapdában rekedtségtől van, amit felismersz. Sokszor csak naiv elvárás, hogy öröm legyen, amikor véres csatákban csatangolsz térdig hullák közt, és beleket kell ontani. Nem, az nem öröm. Azon nincs semmi örömteli. Abban van az öröm, amikor látod, hogyan hatsz a szövegeddel, hogy összeáll, és kompakt lesz a kegyetlen részei a felemelő részekkel együtt. Azt pedig, hogy ne lehessen csak az írás öröméért írni, senki nem mondta. Az írás öröme remek dolog. A végeredménynek örülni azonban már más kérdés.

Azt azért tudnotok kell, hogy mindenki szenvedélyből ír. Szeretetből. Eleinte talán hobbiból és később alakul ki a profizmus iránti igény. De egy hobbiíró, aki csak írogat és kész, nagyon naiv, ha azt hiszi, hogy tíz év írás után csak úgy villámcsapásszerűen profi lesz. Az esetek nagy részében maga az örömírás nem vezet el a megjelenéshez, csupán berögzülnek megszokott hibák, amiket aztán nagyon nehéz lesz kinőni. Rengeteg hobbi írót látok, akik nem is értik, mi az írástechnika, mi lehet berögzült hiba, nem tudják mi a különbség novella, memoár és napló között, egyszerűen azt sem látják, hogy a másik oldalon milyen igénnyel vannak ott az olvasók, és azt sem tudják, milyen szintjei vannak a szövegeknek és így magának az írásnak. Ráadásul, ha együtt kellene dolgozniuk egy szerkesztővel, nem is értenék, miért és mit javítsanak a kérésükre. A tíz év írogatás nem tíz év tudatos írásgyakorlás. A két jelenség nem ugyanaz és nem ugyanazt az eredményt hozza. Ettől mindkettő lehet élő és fontos. Ugyanakkor természetes, hogy egy profi írónak meg kell tanulnia belelátni a szövegébe, hogy mi van benne. Ismernie kell a történetalkotás alapjait, bizonyos fogalmakat, jelenségeket, és egy cseppet a könyvpiacot, vagyis a saját potenciális olvasóit. Erre szüksége van a munkájához, vagy ahhoz, hogy egy szerkesztővel együtt tudjon dolgozni.

Azt ugyanis, hogy a könyvkiadók professzionális írásműveket várnak, gondolom, nem kell elmondanom újra. Mert ez egy üzlet.

Ez tehát azt jelenti, hogy bárkinek joga van a hobbiból íráshoz, sőt ahhoz is, hogy az írásművét kiadónak elküldje. Ezzel semmi baj nincs. De azt is jelenti, hogy ez az út nem garancia arra, hogy felér vele valaki egy hegy tetejére a megjelenéshez. Aki hobbi író, az legyen hobbi író. Ne akarjon profi kiadót, ha ő nem tud profi kéziratot készíteni. Legfeljebb magánkiadást.  Ez minden. Aki bóklászik az Alföldön, az még hegyet sem látott, nemhogy felmásszon rá. Igen, ilyen nagy a különbség a hobbi és a tudatos írás között.

Amikor pedig célkitűzésekről beszélek, és határozott kép kialakításáról önmagunkkal szemben íróként, olyankor abban próbálok segíteni, hogy a kiadókhoz vezető utat megtaláljátok. Hogy tisztába legyetek ezzel. Nem kötelező profi íróvá válnia senkinek, de akinek ez a célja, tudja, hogy milyen úton érdemes mennie.

A célok kitűzése és a tudatos írástanulás nem lehet akadálya annak, hogy élvezzétek az írást. Ha ennyitől lőttek az írásban található örömnek, akkor megette a fene. Van benne öröm így is, nem kevés, megkockáztatom, hogy talán több is vagy inkább másfajta. De ne feledjétek, ahogy az élet más területein is, úgy az írásban is az öröm megtalálása egy tevékenységben az esetek nagy részében pusztán az elvárásaink és a hozzáállásunk hozadéka. Vagyis rajtunk múlik. Ha elveszted az örömödet valamiben, nem a tevékenységgel van a baj, hanem a hozzáállásoddal. Nem megfelelned kell, hanem fejlődni a saját utadon. A hobbiból írás valóban nem támaszt olyan követelményeket, hogy fejlődj is. Szabadabb. Olyan, mint a fürdőzés. De nem csodálkozunk, hogy nem minden fürdőzőből lesz olimpiai bajnok. Ettől még szabad fürdőzni is, csak ne higgyük azt edzésnek vagy azzal egyenértékűnek.

Mi van, ha nem jó a cél? A cél mindig örömirányban van. Akkor találod meg, ha látod benne a jövődet, a lelkesedés majd szétvet. Akkor haladsz jó irányba, ha izgatott és lelkes leszel tőle. Nincs kötelező cél, nincs rossz irány. Csak meg kell találnod a neked valót.

Írj terhek nélkül, játékosan, de önreflexióval fejlődni ne legyen már szégyen. Ne legyen már derogáló, ha valaki tudatos munkával dolgozik és fokozatosan építkezik, fejleszti magát, dolgozik, céltudatosan lépésről lépésre halad, miközben nagyvonalakban tudja, hogy mit szeretne, és mit csinál. Ezt sem kötelező csinálni. Nem kell minden fürdőzőnek indulni az olimpián. De aki indulni akar, azokat ne vezessük félre azzal, hogy bezzeg fürdőzni micsoda öröm. Lenézni és belekötni, örömtelenséggel vádolni vagy úgy tekinteni rá, mintha karó lenne a seggében azoknak, akiknek ez a módszer segít, nagyjából azzal egyenértékű, mint amikor szigorú szabályokat képzelünk oda, ahol nincsenek. Van, akinek a célok segítenek. És sokkal inkább nyomasztja őket az a feltételezés, hogy az írást minden körülmények közt élvezni kötelező, mert csak örömből és ösztönből lehet jót írni, tudatosan meg nem is.

Tisztázzunk valamit. Mind különbözünk. Mind használjuk az ösztöneinket, azok is, akik tudatosan írnak. A tudatosság nem nyomja el az ösztönt, sem a gondolkodást, épp ellenkezőleg, inkább bevilágítja, felfedi ezeket és megkönnyíti a felszínre hozást, a nagyobb hatékonyságot. Normális, ha mindenkinek más az útja. Akinek a célok nem segítenek, azok nem ez alapján fognak íróvá válni, bizonyára találnak maguknak más utat. De lesznek, akiknek a kitűzött irány és cél segíteni fogja a fejlődését és már az is hatalmas öröm, ha irányba tudnak állni. Ehhez meg még írni sem kell, csak arra fordulni a cél felé. Írással meg már haladunk is felé. Akinek nincs célja, az nem halad sehová. A céltudatosságban nem az van, hogy írtunk valamit, de azt se tudjuk minek, mit akarunk az egésszel, vagy magunkkal kezdeni. A célok is önmagukban örömforrások, fokozatosan elérni őket valódi sikerélmény. Bármikor lehet rajta finomítani vagy változtatni, nem jelent fanatizmust vagy bebetonozottságot. Csak iránytű. Nekem is ez jött be, és ezért ebben a típusú fejlődésben tudok segíteni. Ez ennyire egyszerű. Választhattok millió út közül, egyszerre csak egy irányba tudtok haladni. De egy a lényeg, hogy egyáltalán járjatok az utatokon.

Most pedig mondok néhány kitűzhető célt. Ilyenkor nem kell ezeket követni, hanem gondolkozz el azon, neked magadnak milyen hasonló lenne a leghasznosabb.

Meséltem, hogy elkezdtem novellázni. Havonta egy novella. Úgy fejlődtem vele a legjobban, hogy mindegyikkel kitűztem egy tudatos célt. Ehhez azonban előbb meg kellett fogalmaznom magamnak a hibát és arra kitalálni egy megoldást, mire figyeljek, hogy elkerüljem, ez pedig a következőképpen nézett ki:

Túl sok zavaros bekezdésem volt a regény szövegében és alig bírtam kibogozni az alanyokat. Ezt onnan lehet észrevenni, hogy minden mondatban másik alany van. Ilyenkor szoktuk cifrázni tisztségekkel és egyéb jellemzőkkel a szereplőt, de az csak ront a helyzeten. Például:

Kati felállt a székre. Marcsi odavitte a virágot. Kati belebiggyesztette a makraméba, de ráömlött a vizes föld a ruhájára. Marcsi észre se vette.

Ugyanez cifrázva, amitől még rosszabb lett:

Kati felállt a székre. Marcsi odavitte a virágot. A pom-pom lányok királynője belebiggyesztette a makraméba, de ráömlött a vizes föld a ruhájára. A szerény lány észre se vette.

Látszik, hogy ez a közlésszerű stílus nézőpontkarakter nélküli, semleges, homogén szöveg, ami olyan, mintha egy felmondott lecke lenne. Lehetséges olyan helyzet, amiben nekünk erre van szükségünk, de én nem ilyen szöveget akartam, hanem eleven, lüktető, érzelmekkel gazdagon spékelt, nem robotszerűen ábrázolt mozgással. Rájöttem, hogy komolyabb összetett mondatokat kell alkalmaznom, mélyebb és sejtető összefüggéseket, és vigyázni az alanyokkal, hogy ne váltogassam őket folyton, mert ugráló és darabos hatást kelt. Ráadásul a cifrázás akár érthetetlenné is teheti a szöveget, mert a pom-pom lányok királynője akár egy harmadik személy is lehet, míg a szerény lány meg egy negyedik. Az utalásoknak akkor van értelme, ha már tudjuk személyekhez kötni azokat, de akkor sem szabad túlzásba vinni. Miért? Mert nem kell ennyi alany. Életet akartam a szövegbe és ehhez kellett egy nézőpontkarakter meg a legmegfelelőbb narráció, ami simulékonyabbá és gördülékenyebbé tette a szöveget.

Kati fürgén felpattant a székre és átvette a cserepes növényt, hogy beletegye a makraméba. Noha ügyesen bűvészkedett a fonál poliplábaival, a cserép megbillent, és egyenesen a dekoltázsába folyt a víz. Hangosan felszisszent és szentségelni kezdett, én meg úgy bámultam rá értetlenül, mintha a szentatya is jelen lenne és meghallotta volna.

− Már megint mi van? – kérdeztem türelmetlenül, úgy éreztem, ezzel a tempóval estig sem végezünk a teremdíszítéssel. Nem is sejtettem, hogy épp ekkor tette tönkre a ruháját, és végül az enyémet kell majd odaadnom neki, hogy a papok az ünnephez méltón feláldozhassák őt az oltáron.

 

Aztán megesett, hogy jobb leírást akartam, szebb képeket, máskor akciójelenetet, megint máskor egy olyan mesélési módot, amiben senki nem az, aminek látszik, atmoszférát is gyakoroltam, megint máskor mást. Ha meg tudod fogalmazni magadnak, min szeretnél javítani szövegen belül, ami általános, problémás, akkor máris ott a lehetőség: írj egy novellát és alkalmazz új módszert, figyelj jobban, hogy máshogy írj, mint eddig. Találd ki, hogyan oldd meg a problémádat és játssz a szöveggel. Nemcsak az a játék, ha klimpírozva regényt írsz. Egy kísérletezős novellával rengeteget tanulhatsz. Ha meg már írsz, tényleg érdemes belefektetni egy novellába az erőidet és egyben nézni, milyen hatást keltesz vele, ezzel többet fejlődsz, mint bármi mással a világon. Ráadásul bétázáshoz is kitűnő alapanyag lesz, pályázatokra szintén. Nem szégyen így több legyet ütni egy csapásra. Ha ez a része nem teljesen világos, ajánlom a bétázásos leckét a tananyagokból, hogy miként érdemes profi íróvá építkezni.

Jó tanulást és jó írást!

Ha tetszett a cikk, köszönöm, ha megosztod.

Ha többet szeretnél, és belevágnál a képzésbe, itt találod a tíz leckét kezdő íróknak: TANANYAGOK